A Facebook kapcsán sok embernek az esztelen megosztások, bugyuta játékok és az élet minden pillanatának közhírré kiáltása jut eszébe. Pedig a közösségben az önzetlen segítség is ott lapul.
„ A matek az életre nevel. Nekem x egységnyi egy segítség, de akinek adom, annak 10X. Ezen axióma igazát pestiek egy lelkes csapata Vörös László összefogásával újra bizonyították.
Múlt héten megjártuk a Nyírséget, leszállítottuk a gyűjtött holmikat az ötgyermekes családnak.
Jó embereknek (Nádudvari Cecília, Orbán Edit, Balogh Bence, Theisné Kádár Erika, Molnár Krisztina, Horváth Etelka, Nagy Henrietta, Enzsül Julianna , Both Éva, Budaházi Katalin , Horváth Kriszta, Lehoczky Judit, Csikós Andrea) köszönhetően vittünk sok-sok cipőt, ruhát, ágyneműt, játékokat, szőnyegeket, ágyat, íróasztalt, miegymást.
Felemelő érzés volt, ugyanakkor gyomrosokkal ér fel egy ilyen találkozás. Aki (mint én is) csak a hírekből találkozott a mélyszegénységgel, annak elképzelhetetlenek azok az életkörülmények, ahogyan emberek élik a mindennapjaikat. Jó két órát töltöttünk náluk, játszottunk a gyerkőcökkel, beszélgettünk a szülőkkel. Miután elindultunk, pár utcával arrébb meg kellett állnunk, mert férfiember létemre én bizony könnyeztem; hogyan lehetséges, hogy 2015-ben Európa közepén így éljenek emberek?
Jó három éve ismerem őket, és vagy két hete hívott fel az édesapa, hogy a gyerkőcöknek nem tudnánk-e cipőt szerezni, küldeni. Tehát az első terv a cipőszerzés volt, és ekkor még tényleg elkezdtem nézegetni a csomagküldések árát. Rájöttünk, hogy itten ruhák is kellenének, így azok is elkezdtek gyűlni. Hamarosan szembesültünk vele, hogy szerencsére annyi holmit kaptunk, hogy személyautóval kellene eljuttatni nekik, ezért elkezdtem nézegetni a telekocsis oldalakat és számolgattam. Pár nap múlva érkezett a felajánlás Julianna Palóczitól, hogy menjünk az ő autójával. Időnként hívtam telefonon a családot, és a jármű okán már bátrabban kérdeztem, hogy mire lenne még szükségük. Egyik ilyen beszélgetésünknél derült ki, hogy ők heten két franciaágy betéten alszanak. Értitek, 7 ember 4 ember alvóhelyén… Nem kellett sok, hogy Sós Gabriella és párjától megérkezzen a következő felajánlás egy kisteherautó formájában. Vigyük azzal a holmikat, és így aztán tényleg mindenféle nagyobb felajánlást el tudunk vinni. Julival összedobtuk az üzemanyagpénzt, Sós Gabival előző este jól megbuggyantottuk a nálunk gyűjtött holmikkal az autót. Reggel indultunk, dél körül leértünk. A rendezett udvar kapuját nagyra tárta az apuka és betolattam a teherautóval. Jó egy éve nem találkoztunk a gyerekekkel, sokat változtak, de hatalmas örömmel fogadtak minket. Amikor két apróság a kezembe nyomta a rajzukat, amit nekem alkottak, nagy ölelés lett, majd elhúztam a kocsi oldalajtaját, és gyorsan a pakolással lepleztem a párásodott szememet. A legapróbb is szaladgált és megfogott bármit, amit tudott, vitte nagy örömmel befelé. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor az íróasztal kiemelése közben a 9 éves Jocó széles mosollyal felkiáltott; „lesz hol tanulnom!”. Hamar érkezett a magyarázat a szülőktől… Jocó kitűnő tanuló, büszkén mutatta az előző évi oklevelét a remek tanulmányi eredményéért, és közölte, arra vágyik, hogy az iskola igazgatója minden évzárón fogjon vele kezet és gratuláljon neki. Ebből a környezetből indul el minden nap és kitűnő tanuló. És tervei vannak…ki akar ebből törni, pedig csak 9 éves.
Ültünk bent a jó meleg szobában, a gyerkőcök rámolták kifelé a játékokat, csevegtünk a nagy halom zsák felett. A lányok rávetették magukat a babákra, a srácoknak pedig a színes ceruzák láttán ért fülig a szájuk. Az egyik csomagból előkerült egy nyaklánc, Jocó kotorta ki az egyik zsákból. Nézte, méregette, kereste rajta a kapcsot. Már ekkor látni lehetett, hogy terve van a lánccal. A kikapcsoláskor felugrott, széles mosollyal pattant oda az anyukájához, és tette a nyakába. Az az öröm, hogy ő adott valamit anyunak…csodás volt látni. És igen, talán ez volt a szép az ott töltött időben…tapintható volt a szeretet. A testvérek között sem ment a piszok kemény harc, hanem osztozkodtak a kapott holmikon. A fiúk persze az elemlámpán picit összekaptak (mert hát mégis, azért akinél a fény van, az az úr), de a civakodásnak az ésszerűség vetett véget: anya három műszakban dolgozik, neki lesz a lámpára leginkább szüksége.
A gyerkőcök járnak oviba, iskolába. A szülőknek határozott álláspontjuk van, hogy a kicsiknek ebből a helyzetből ki kell törniük, és látják, hogy ennek az egyik legjobb módja a tanulás. Jocó az egyetlen szekrényből vidáman kapta elő a tájékoztató füzetét és mutatta a csupa-csupa piros pontot, meg pózolt büszkén az okleveleivel. Amikor három éve megismertem őket, Pesten egy munkásszálló egyetlen szobájában összezsúfolódva éltek, ma a saját házikójukat rendezgetik. A fejlődés egyértelmű, igyekeznek, igényük van a kitörésre, ezért is vagyok biztos benne, hogy a nekik adott segítség nem egy feneketlen kútba kerül. Ha nem maradnak magukra, akkor hamarosan már önállóan is boldogulni fognak.
A beszélgetés közben derült ki, hogy az ősrégi keverőtárcsás mosógépük néhány napja lehelte ki a lelkét. Pár telefonba került csak és kaptuk a hírt, hogy egy kedves ismerős lecserélte a mosógépét, a régi, de remekül működőt vihetjük. Mivel azóta érkezett újabb bútor felajánlás is, így a tervek szerint decemberben fordulnánk egy újabb kört…rendezgetjük befelé a kis házat. Ruhával és cipővel most szuper jól állnak, de a gyerkőcöknek játékokat tervezünk vinni, illetve ha akad, akkor tartós élelmiszert is vinnénk. Az egyik helyiségben gázkonvektor van, de a másikba elkelne egy kályha, ezt is keresünk.. Köszönjük mindenkinek a segítséget, egyben szeretném, ha lehetne követni a felajánlások célba érését.
