Ugyan, miért utálod a Kincskeresőt, meg a Tüskevárt? – faggattam ál-naivan kiskamasz fiamat, mert emlékeztem, hogy ezeket már én is untam annak idején. A válasz nem lepett meg: mert unalmas, meg se lehet érteni egy csomó kifejezést…
Az elmúlt nyárra a Nagyenyedi két fűzfa, meg az Aranyember volt feladva. Két szintén nagytekintélyű mű, melyhez kritikával közeledni nem illendő. Megkérdőjelezhetetlenné kövültek, aminek nem hinném, hogy Jókai örülne.
Próbáltam érveket felhozni a régi művek mentségére, de azon kaptam magam, hogy a műveltséget felülről dörgő felnőtt magasságából osztom az észt ahelyett, hogy figyelembe venném fiam érthető igényeit és szempontjait.
Pedig a mai – ha tetszik, ha nem – véletlenül se latinos, se németes műveltségű nemzedék számára az olyan, Jókainál gyakori kifejezések, mint az instancia, beneficium, furunkulus, valóban nem érthetők meg a könyvoldal tekintélyes részét elfoglaló lábjegyzet áttanulmányozása nélkül. Igen, erre lehet mondani, hogy szíveskedjék a gyerek a lábjegyzetet is olvasni, és olvassa is, ha megköveteljük tőle, de hogy nem fogja élvezni az ilyen nehézkes olvasmányt, arra a fejemet teszem.
Aztán itt vannak a dagályos tájleírások. A 19. századi irodalmi alkotások keletkezésekor még volt létjogosultságuk, na de ma, a full-HD korában? A ma gyereke olyan tájakat és különleges állatokat láthat szakszerű narrációval, tetszőleges mennyiségben, amivel egy hosszú tájleírás nyilván nem tud vetekedni.
Lássuk be, az irodalmi művek sajnos éppúgy képesek – talán nem a legjobb szó rá – elavulni, mint minden más az életben. Az irodalom is része a kornak, amelyben születik, még akkor is, ha örök kérdéseket boncolgat. Ahogy a múló kor történelemmé, idővel a leírt szó is a múlt részévé válik. Nem a gondolat, a megfogalmazás eszközrendszere öregszik el.
Ha azok, akik a kötelező olvasmányokat előírják, kizárólag olyan „jól bevált” klasszikusokat erőltetnek a gyerekekre, amelyek dédanyáink nemzedéke számára íródtak, azt az érzetet keltik, miszerint az elmúlt nyolcvan évben nem született volna jó ifjúsági mű, amelynek nyelvezetéhez nem kell lexikon, amelynek szereplőivel és történeteivel a ma gyereke is azonosulni tud. Majd amikor eljut odáig a fiatal, hogy már szeret olvasni, bizonyosan érdekelni fogják az irodalmi múlt művei is. De mindenekelőtt adjunk esélyt rá, hogy megszeresse az irodalmat! Homéroszt majd csak azután!