Jang Zsuj (Yang Rui), a kínai központi televízió angol nyelvű adásának műsorvezetője gyakran hangoztatja, hogy hídnak tekinti magát Kelet és Nyugat között. Kedveli a tweed sapkákat és a Sherlock Holmes-pipákat, és azt is sűrűn emlegeti, hogy a walesi Cardiffi Egyetem kommunikációs szakának diplomájával rendelkezik. Büszke Kína növekvő hatalmára, de gondoskodott arról, hogy fia amerikai egyetemre járhasson. Az állami CCTV televízióban általa vezetett Párbeszéd című műsorban kínai és külföldi meghívottak egyaránt szerepelnek. „Nem önmagamat képviselem, hanem az ország imázsát testesítem meg” – jegyezte meg egyszer a kínai tévészemélyiség. Ehhez képest legutóbb egészen más oldaláról mutatkozott be: mikroblogüzenetek sokaságában ostorozott bizonyos „mocskos” külföldieket, és azzal vádolt meg nyugati férfiakat, hogy kínai nőket csábítanak el – kémkedési célokból.
„A közbiztonsági minisztériumnak ki kell söpörnie az idegen szemetet, le kell tartóztatnia a külföldi huligánokat és meg kell védenie a kínai lányokat” – írta 820 ezer követőjének. Majd folytatódott a szöveg: „Le kell fejezni a kígyókat, az amerikai és európai munkanélkülieket, akik azért jönnek Kínába, hogy pénzt csináljanak, megtévesszék az embereket és kivándorlásra vegyék rá a hazaiakat”.
Nyugtalanító események
Jang Zsuj kommentárjai csak súlyosbították azt a Kínában élő külföldiek jelentős része által egyre nyilvánvalóbbnak érzett idegenellenességet, amely paradox módon békésen megfér a Nyugat iránti lelkes csodálattal. A The New York Times című amerikai lap összeállítása szerint azonban két külföldiekkel kapcsolatos incidens is hozzájárult az ellenszenvhez.
A pekingi szimfonikus zenekar egyik orosz születésű csellistája durván szidalmazta a vonaton kínai útitársnőjét, aki kifogásolni merte, hogy a férfi zoknitlan lábát rátette az ő ülésére. Az interneten bemutatták a videofelvételt. Bár a csellista később bocsánatot kért, a zenekar felmondott neki. Súlyosabb ügynek bizonyult egy részeg brit turista esete, aki szexuálisan zaklatott a pekingi utcán egy kínai nőt. A jelenetet megörökítő, ugyancsak az internetre feltett videón látható, hogy a járókelők egy csoportja eszméletlenre verte a támadót.
Ezt követően a pekingi rendőrség száznapos kampányt hirdetett meg a Kínában illegálisan élő vagy dolgozó külföldiek leleplezésére. A plakátokon és az állami média cikkeiben arra szólították fel az embereket, hogy jelentsék a hatóságoknak, ha valamelyik külföldi törvénysértéssel gyanúsítható. Az állami Hszinhua hírügynökség nemrégiben azt közölte: egyes kormányok arra használják az országukból Kínába küldött tudósítókat, hogy „taktikailag meghatározzák” az országról alkotott képet a külföldi hírközlésben. A Zsenmin Zsipao (Renmin Ribao), az országot irányító Kínai Kommunista Párt lapja, amely mindig pontosan jelzi a politikai időjárást, a kolonializmus új formájának nevezte a Nyugat erőfeszítéseit a demokrácia és az emberi jogok eszméinek Kínába való exportálására.
A nacionalista érzések felerősödése egyes elemzők szerint a kínai vezetést nyugtalanító olyan események sorozatának tulajdonítható, mint a Dél-kínai tengeren kialakult területi vita, a hazai gazdasági fejlődés erős lassulása és a populista hatalmi aspiráns, Po Hszi-laj (Bo Xilai) bukásával járó politikai felfordulás. Po, aki ellen korrupció és a párfegyelem megsértése címén folyik vizsgálat, őrizetben várja, hogy mit döntenek sorsáról. Felesége, Ku Kaj-laj (Gu Kailai) egy brit üzletember meggyilkolásában érintett, őt ugyancsak fogva tartják.
Nacionalista kártya
Mindennek hátteréhez hozzátartozik, hogy ősszel esedékes az évtizedenként egyszer sorra kerülő őrségváltás a kínai vezetésben.
A párt a bizonytalan időszakokban szokta bevetni a nacionalista kártyát. Elemzők azonban úgy vélik, hogy ma ennek a forgatókönyvnek a betartása ártana Kínának, amely csiszolgatni kívánja „puha hatalmát”. Az amerikai lap idézte a Szingapúri Egyetem Kínával foglalkozó politikai elemzőjét, Po Csi-jüét (Bo Zhiyue), aki szerint „árt a pártról alkotott képnek, ha a vezetésben lezajló őrségváltás idején külföldiek ellen lép fel. Az egész kampányt zavarba ejtőnek tartom”.
A kampány azonban folytatódik. Az elmúlt hetekben világszerte számos kutató és turista vízumkérelmét utasították el kínai diplomáciai képviseletek. Pekingben a külföldi tudósítók azon töprengenek, hogy a katari al-Dzsazíra televízió májusban kiutasított amerikai tudósítójának esete elszigetelt marad-e, vagy pedig ízelítő abból, ami ezután várható. A CCTV műsorvezetője mindenesetre egyik mikroblogjában azt sürgette, hogy csapjanak le a Kínát „befeketítő” újságírókra, és üdvözölte az al-Dzsazíra riporternőjének kipaterolását.
A számos külföldinek otthont adó Szanlitun negyedben a minap több tucat rendőr járőrözött, ellenőrizte egy mexikói étterem vendégeinek útlevelét, majd többen látták, amint elvezet egy afrikai üzletembert. Egy júniusra tervezett kínai-amerikai dzsesszprogramot „vízumproblémák” címén lefújtak a kínai hatóságok. Az Oklahoma című musicalnak részben az amerikai nagykövetség által finanszírozott előadását engedély hiányára hivatkozva váratlanul lemondták – a kétségbeesett szervezők végül találtak egy másik helyiséget, de csak komoly összegért. A philadelphiai szimfonikusok pekingi koncertjét szponzoráló kínai nagyvállalatok közül pedig több is az utolsó pillanatban visszalépett.
Gyorsan változó közhangulat
A Pekingben élő külföldieket meglepte a közhangulat gyors váltakozása: az egyik nap még lelkes imádat a másikon gyűlölködővé és sértetté vált velük szemben.
A kettősség történelmi gyökereit kutatva a szakértők rámutatnak arra, hogy ez a hullámzás a XVIII. század végétől tart Kína és a külvilág kapcsolataiban. A kínai császár akkor elutasította a kereskedelmi kiváltságokat sürgető britek kérését, mert úgy érezte, hogy országa elég gazdag és kulturált külföldiek nélkül is.
A következő században az ázsiai ország jelentős részét uralmuk alá hajtották a külföldiek, számos tanult kínaiban pedig az a meggyőződés alakult ki, hogy a kínai civilizáció alacsonyabb rendű, mint a nyugati.
A XX. század első felében az önerőre támaszkodás hívei és a Nyugat segítségével modernizálást sürgető erők között állandó küzdelem folyt. 1949-től Mao Ce-tung és az általa vezetett Kommunista Párt kiűzte a legtöbb külföldit, elutasította az emberi jogokon és a választások szabadságán alapuló demokrácia nyugati fogalmait. A Mao győzelmét követő három évtizedben politikai felfordulás, gazdasági stagnálás és éhínség következett, ám miután 1976-ban véget ért a „kulturális forradalom” néven ismert politikai zűrzavar, meglepően gyors volt a változás.
A korábban a nép ellenségeként megbélyegzett külföldiek hirtelen piedesztálra kerültek az 1980-as években, amikor Peking számára fontossá vált a nyugati tőke és szakértelem. A külföldiek jól ellátott áruházakban vásárolhattak külön számukra létrehozott valutával, és a hazaiak számára elérhetetlen szállodákban laktak.
„A kormány azt az érzést keltette a kínaiakban, hogy saját országukban másodrendű polgárokká váltak. Ilyen helyzetben nem kell sok ahhoz, hogy az embereket ellenőrizhetetlen érzések kerítsék hatalmukba”- mondta a The New York Timesnak Hung Huang (Hong Huang), akinek anyja Mao angoltanárnője volt, apósa pedig egy időben a külügyminiszteri tisztséget töltötte be.
Az utóbbi időben sok kínait felháborított, hogy a Nyugat ma is leszólja országukat, noha szembetűnő a kontraszt Kína robusztus fejlődése, illetve Európa és az Egyesült Államok gazdasági problémái között. Másfelől viszont a tanult kínaiak kételyeit erősíti az országukban tapasztalható korrupció, cenzúra, a gazdagok és a szegények közötti növekvő szakadék. A nyugati országok, amelyek jogállamot és biztonságot teremtettek, gazdaságuk gyengülése ellenére továbbra is vonzóbbak, mint az otthoni tekintélyuralom.
Taj Csing (Dai Qing) másként gondolkodó író szerint a kínaiak mélyen lappangó frusztrációi felerősödtek annak láttán, hogy saját kormányuk a külföldieknek kedvez. „Ha egy japán turista biciklijét ellopják Kínában, a hatóságok minden rendőrt mozgósítanak előkerítésére. Egy kínaiért a kisujjukat sem mozdítják” – idézte szavait az amerikai lap.
Forrás: mti