Panka egész gyerekkorában annyira várta, hogy saját lakása legyen. Lakberendező magazinokból képeket vágott ki, és azzal ragasztotta tele a szobáját.”Majd ha nagy leszek, én is így fogom berendezni a házamat, és senki nem fog rám szólni, hogy mit csináljak.” Mindig jó tanuló volt, figyelt az iskolában, és mindig megcsinálta a házi feladatot. Biztos volt benne, hogy egyszer majd híres csillagász lesz.
Lilla is saját otthonról álmodott. Nemcsak lakásról, hanem családról is. Az ágya fölé rajzait ragasztgatta, házat, füstölgő kéménnyel, anyát, apát, gyerekeket.
Azóta eltelt húsz év. Panka felnőtt, és egyedül él kislakásában. Bár nem lett csillagász, de szereti a munkáját, és keres annyit, hogy el tudja magát tartani. Távol él a szülői háztól, és csak ritkán nyílik alkalom, hogy haza repüljön a fészekbe. De mégis annyira várja a pillanatot. A négy órás vonatúton jó kedve van. Lélekben már otthon jár. A pályaudvaron leszáll, és sietősen kapkodja a lábait, minél hamarabb haza érjen. Az otthon az a hely, ahová sosem kell becsöngetni, érkezését már az ajtóban várják a szülei, mosollyal és nagy örömmel a lelkükben, „a mi kislányunk végre hazatért!” Belépve a szülői házban, minden változatlan, az idő megállt, ő itt mindig az álmodozó kisgyermek lehet. A szoba illata, a konyhából áramlik a kedvenc ételek gőze. „Igen, anya megint a kedvencemet főzte.” A vacsoránál nagy beszélgetés, mi minden történt legutóbbi találkozás óta, egy kis nosztalgia, emlékezés a sok időre, nyaralásra és karácsonyra, amit együtt töltött a család. Belépve a szobájában, Panka mindent úgy talál, ahogy hagyott. Leszámítva a frissen mosott megvetett ágyat, amivel édesanyja készült kislánya fogadására. Panka úgy érzi, a küszöbön átlépve levetette minden problémáját. Nincs munka, és nincs rohanás. A meghitt családi légkör oltalmat ad neki, a gondokat mind elfelejti. Reggel frissen főzött kávé illatra ébred, és a halk duruzsolásra, ami beszűrődik a konyhából. Mert ott már nagy a fennforgás, készül az ebéd, de nem csak mára, hanem majdnem egy hétre. Hiszen melyik anya engedi el gyermekét anélkül, hogy el ne csomagolna egy nagy szatyor hazait! Panka gyorsan kiugrik az ágyból, nem akar kimaradni semmi jóból, a vasárnapi főzésből, közben mindig olyan jókat lehet beszélgetni. Ebéd utána nagy a pakolás, készülődik mindenki, a vonatállomásra kikísérik lányukat. Telepakolják egy hétre való étellel, és mosolyogva integetnek a vonat után, amíg az ki nem fut a pályaudvarról. Panka belenéz a szatyorba, egy műanyag dobozkában kedvenc süteményét találja, amit anyukája a hosszú útra csomagolt. Nagyot harap az édességbe, közben érzi, holnap bármi találja is a munkahelyen, erre fog emlékezni. A boldog hétvégére, a családja szeretetére, és édesanyja törődésére. Feltöltődött energiával, sugárzik az arcáról lelke békéje.
A kabinba belép egy hasonló korú lány, leül vele szembe, tekintete az ablakon át a távolba mered. Arcán nem látszik semmi. Se béke, se háború. Csak nézi a vonat mellett rohanó tájat. Lilla nem az otthon biztonságából csöppent az életbe. Gyermekkorában nincs semmi, amiből erőt meríthetne, se család, se otthon, se testvér, se karácsony. Pusztán egy kedves gondozónő az intézetből, ahol nevelkedett. Lillának is van jó állása, és lakhatása. De vajon ő honnan merít erőt, hogy megbirkózzon a mindennapok gondjaival? Mikor úgy érzi, az egész világ ellene van, kire tud támaszkodni? Az otthonról kapott szeretetet lehet pótolni?
Szerencsére vannak olyan intézetben nevelkedett emberek, akik bebizonyítják, hogy minden csak az akaraton és a kitartáson múlik, és remekül megállják helyüket az életben. Sajnos ez viszont igen ritka dolog. Remény azonban mindig van. Lehet, többet kell dolgozniuk, hogy teljes életet éljenek, de mindenkinek meg van az esélye a boldogságra.
Kotroczó Melitta