Bozóky Balázs könyvajánlója
Mohácsi Árpád: A párizsi befutó
Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram Kiadó, 2021.
Majdnem fél évembe telt befejezni ezt a könyvet. Nem a szememmel van baj vagy az írással, egyszerűen túl sok másik kötet olvasásába is belekezdtem a nyáron, faltam az irodalmat. Sőt. Zabáltam. Arra azért pontosan emlékszem, hogy mikortájt hagytam félbe a regényt. A 4-es villamoson zötykölődtem munkába menet, eszement tavasz volt, a történetvezetés éppen a hollandiai szálat boncolta. Az olvasás magával ragadott és beszippantott Mohácsi Árpád történetmesélésenk stílusa. Az elbeszélő hangja félelmetesen emlékeztetett az egyik saját regényemre, amit dániai élményeimről vetettem papírra, és egyelőre még az asztalfiókban hever.
Mohácsi Árpád megkeverte a rendszerváltás irodalmi pakliját és bemondott egy durchmarsot. Történetvezetése finomra hangolt, komoly élettapasztalatra és tudatosságra engednek következtetni sorai. A szerző esetenként naivan romantikus életfelfogását nem is akarja palástolni. Szinte maga is drukkol egyes szereplőkért. A cselekmények időben visszafelé zajlanak, a szentimentalizmus fejre állított tyúklétráján 2019-től araszolunk 1989-ig nyolc fejezeten át.
Milyen Nyugatra menni és visszatérni? A szerző alaposan ismeri a dilemmákat. A sok szálon futó regényt közvetlenül, de nem flegmán tálalja. Kimért alapossággal kerüli a sarkalatos véleményformálást és ettől súlytalanná válik a regény, mintha a megtörtént valós megfigyeléseit és személyes kapcsolatait vetette volna papírra. A titokzatos többértelműség valójában tudatos eszköz.
A korrajz erősen behatárolható szűk társadalmi kör, egy pesti baráti társaság, az “örs” családait és kapcsolatait boncoló megfigyelés. Fővárosi, középosztálybeli fiatalok kor/kórrajza. Igazi csemege a generáció gyarlóságát és mindennapjait újra átélni annak, aki pár sarokra a Fekete Lyuk meg a Tilos az Á mellett nőtt fel, és maga is átélte a rendszerváltást. Én ‘89-ben még kék iskolaköpenyben róttam a szomszédos utcákat két sarokra. A nyolcvanas évek kulturális nyüzsgésének sokszor kerültem közel az ütőeréhez gyerekként kamaszodó nővérem által, ezért nagyon érdekes volt egy idősebb generáció szemszögéből újra értelmezni és mélyebb rálátást kapni – egy felnőtt szemszögéből.
Kifejezetten izgalmas élmény volt a 2006-os történésekről olvasni, ugyanakkor nagy hiányt érzek a kulturális feldolgozás terén, azt az időszakot – sokakkal egyetemben – külföldön vészeltem át, információ morzsákat gyűjtögetve a netről. Szívesen olvastam volna mélyebben és többet róla. Számomra ezért indokolatlanul kevés sort szentelt a szerző arra az időszakra, ami talán a legmegosztóbb és legjelentősebb origója az általa tárgyalt éveknek (a cselekmény 30 évének). A tabusítás mindenképpen kerülendő, mivel szellemileg és erkölcsileg és társadalmilag akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a vér és következmények nélküli rendszerváltás hajója zátonyra futott. A művészi szabadság természetesen szabad utat enged, de a fontos események szubjektív vélemények nélküli tárgyalása elnézővé teszi az egyéb történéseket taglaló fejezeteket. A nyelvileg kikezdhetetlenül felépített írás tele van szarkasztikus humorral, és rábírja az olvasót, hogy derüljön a melankolikus sorokon. Ezt azzal éri el, hogy rendkívül sok a vágás, és egy történetet meglehetősen lazán, több szemszögből is tárgyal.
Kiemelném a roppantul igényes és változatos szóhasználatot is. Egészen megrendítő a Diego Velázquez Las Meninas című képéről szóló önképzőköri dokumentum a 233. oldalon, mely Piri néni “kincsesbányájából” kerül elő. Történet a történetben. Mint a mesteremberek bohókás előadása a Szentivánéji álomban. Művészet és politika. A szamizdatok izgalmas világa. A szösszenet a spanyoloktól kiindulva Csokonai és József Attila nyomorúságán át elgondolkodtató példákat hoz fel a művészek és a politika összefonódására, kapcsolatára, kendőzetlenül epekedik a Voltaire-i és Shakespeare-i pénzügyi érzékekre. Ez a pár oldal kiemelkedő, és ha valamiért biztosan újra leveszem ezt a kötetet a polcról, nagy valószínűséggel ezt fogom újra olvasni. A szerző a nehéz tüzérséget bölcsen az írás végére tartogatta. Be is csúsztattam a sárga könyvjelzőt a megfelelő helyre. A szerkesztő is hangsúlyozza, kiemeli ezt a részt, a kötet borítóján is a Velazquez kép látható árnyalva a háttérben. Ezt később vettem észre, az elolvasás után. Nyilván ez sem nem véletlen.
Mohácsi Árpád magasra tette a lécet első prózai kötetével. A festői végkifejlet bravúrosan meg lett komponálva. “Hogy az Ottlik meg honnan a fenéből tudta, hogy ez ilyen?” – kérdezi az egyik szereplő, és a Trieszti Öböl szimbolikájával sejteti a párhuzamot a Monarchia bukása és a rendszerváltás között. Az iskola a határon nemcsak őt, nagyon sok más magyar írót megihletett. Esterházy Péter kb. 250 óra alatt, egy 57×77-es rajzlapra másolta le szóról szóra.