Bad Harzburg egy festői szépségű fürdőváros a Harz-hegység északi lábánál. A valamikori sóbányászat hozadéka a természetes sós víz, amire a 19. század végén, a kor divatja szerint gyógyfürdő épült.
Fürdőházak, elegáns szállodák, játékkaszinók, minden, amit a pihenni, kikapcsolódni vágyó fürdővendég csak kívánhat. Bad Harzburg világfürdő lett, ez a titulus a világra nyitottságot jelentette. Az antiszemita fürdőkhöz képest itt szívesen látták a gazdag zsidó vendégeket, legalábbis az 1930-as évek elejéig.
Bad Harzburg neve a történelemből is ismerős. Itt kötöttek 1931-ben a német jobboldali pártok választási szerződést, többek között a Német Nemzeti Néppárt (DNVP), a Hitler nevével fémjelzett Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP), az acélsisakosok és más „hazafias”, jobboldali szervezetek, hogy felszámolják a weimari köztársaság nyújtotta demokratikus viszonyokat. A Harzburgi Frontként elhíresült tömörülést az ipari és a banki nagytőke prominensei támogatták.
Bad Harzburgon ez a jobboldaliság, azaz a gazdagság és a nacionalista identitás a mai napig látszik. A sófürdőkben felüdülést kereső úri közönség az idősebb, jómódú (nyugat)német középosztályból kerül ki. Délutánként, a napi gyógykúrát követően a promenádon sétálgatnak, köszöntgetik egymást, udvariasan mosolyognak.
Sokat jártam errefelé, mert a harzi túra-útvonalak innen indulnak. Történt egyszer, még a 2015-ös, nagy migrációs hullámot megelőzően, hogy a városon keresztülhaladva orosz tangóharmonika hangja ütötte meg a fülemet. A sétányon, egy padon szovjet veterán ült, zubbonya alig látszott ki a valódi vagy álkitüntetések alól. Húzta a harmonikát, és második világháborús szovjet-orosz katonanótákat dalolt hozzá. Az úri közönség udvariasan mosolyogva körbeállta. Álérdeklődéssel hallgatták, és a produkció végén valamennyi aprópénzt dobtak a földre helyezett usankába.
A győztes hadsereg katonája muzsikált itt a legyőzötteknek. Próbáltam elképzelni ezt a szürreális jelenetet a Dunakorzón, ahogy egy volt szovjet hadfi harmonikázik a sétálgató magyarok szórakoztatására, de ez egyszerűen elképzelhetetlen volt. A németeknél más a helyzet. Agyonhallgatják, mert felejteni akarják a háborús múltat. Ezért úgy nevelték őket, hogy a legnagyobb érték a tolerancia, a humánum és a szolidaritás. A nevelés célja az volt, hogy az elődök által elkövetett bűnöket soha, de soha ne kövessék el még egyszer. Hogy soha ne bélyegezzenek meg, ne rekesszenek ki közösségeket, népeket, népcsoportokat. Még magukat a kifejezéseket, a diszkriminációt és a kollektív bűnösséget is el akarták felejteni, kisöpörni a kollektív tudatból. Ezért fogadták be nyakló nélkül a migránsokat, ezért énekelhetett kedve szerint, a győztes öntudatával az orosz katona.
Mióta kitört az orosz–ukrán háború, ez a történet egyre többször jut az eszembe. Az értékek átértékelődtek, a tudatalattiból felszínre tört a lefojtott indulat, és a németek ismét diszkriminálnak. Az agresszor Oroszország múltja és jelene, kiemelt kultúrája, orosz jelképek vagy események mind-mind tiltólistára kerültek. A németek viselkedését enyhítő körülmény, hogy nemcsak ők, hanem az Európai Unió, Amerika, szóval az egész demokratikus nyugati világ korlátozza az orosz emberek jogait, és egy adott közösséghez, az orosz néphez való tartozás okán bánnak így velük.
Intézmények és magánszemélyek kötelezve érzik magukat, hogy Je suis Ukraine-ként sárga-kék zászlócskákkal fejezzék ki szolidaritásukat. Az Azov-hadtest által használt, betiltott náci jelképek az ukránbarát tüntetések kellékei, ezért ukrán jelképnek feltüntetve vásárolhatóak a német boltokban. Ezzel párhuzamosan szankcionálják az agresszív oroszokat, diszkriminálnak egy egész népet. Kizárták az orosz sportolókat a nemzetközi sporteseményekről, tönkre téve eddigi munkájukat és sportkarrierjüket.
Nyugati színházak mondtak fel az orosz művészeknek, vették le a repertoárról orosz zeneszerzők és drámaírók műveit, az egyetemi kurzusokból kiiktatták az orosz szerzőket, megszűnik a legrangosabb nemzetközi zenei verseny, a Csajkovszkij, csak mert az orosz kormány támogatja. Célkeresztbe kerültek az orosz macskák is, a jövőben nem indulhatnak a macska szépségversenyen, mert így döntött a Nemzetközi Macskaszövetség. Aki orosz, az kollektíven bűnös, minden orosz felelős Putyin tetteiért.
Én még emlékszem arra, amikor a Bayern München stadionjában a Gazprom hirdetése futott körbe, (talán még az emlékezetes, 2021-es magyar–német EB-meccsen is), mert hogy az orosz Gazprom volt a legnemzetibb német klub egyik főszponzora. Ma ennek nyoma nincs, a szponzorlistáról lekerült a cég neve. A másik orosz támogatású csapat, a Schalke is szerződést bontott, a háború kitörése után pár nappal egyszerűen leragasztották a mezen a Gazprom feliratot, mert a szertárban nem találtak hirtelenjében más trikót.
Abramovicsot, a Chelsea tulajdonosát gyávának nevezte a sajtó, mert inkább átadta a klubot egy alapítványnak, ahelyett, hogy elítélté volna hazáját, Oroszországot. A budapesti ukrán nagykövet asszony a Fradi orosz fociedzőjét is el akarta távolíttatni, de nálunk nehéz ilyen ócska nyomásgyakorlással élni. Volt a Fradinak ukrán vezető edzője is, Rebrov, őt is szerették a szurkolók, ha nyert a csapat.
Hosszan lehetne sorolni a különböző diszkriminatív szankciókat. Nekem például egy német ismerősöm igaz története tetszett a legjobban. Egy régen beilleszkedett török boltos alkalmazottja egy kedves, szolgálatkész lett asszony volt. Kicsit rosszul beszélt németül, az akcentusa oroszos volt, de a vendégek szerették. A háború második hetében a vevők elmaradoztak, mert nem akarták, hogy egy „orosz nő” szolgálja ki őket.
A dolog erkölcsi súlyán túl, körülbelül ennyi-re tudnak különbséget tenni Nyugaton egy lett és egy orosz között. Kérdezném, akkor mi alapján különböztetik meg az ukránokat az oroszoktól? Valaha oroszból érettségiztem, de amikor Ukrajnában jártam, sosem tudtam, hogy ukránnal vagy orosszal beszélek-e éppen. Maga az ukrán elnök orosz családba született, és csak 2017-ben – egy főszerep érdekében – kezdett ukránul tanulni. A le-genda szerint 2019-ben az elnöki esküt is oroszul tette le. Most ő a legnagyobb ukrán, aki az orosz agresszor ellen vágóhídra viszi a népét. Ha egy román Erdélyben hirtelen magyarrá lenne, neki ott nem lenne politikai hitele.
A jogszerűségre sokat adó Nyugatot nem zavarja, hogy az Oroszországból érkező hírek zárolásával megsértik a hírközlés szabadságát, hogy a kíváncsi európai polgár csak egyoldalú ukránbarát információkhoz juthat. Sőt újabban az EU eurómilliókkal támogatja az Ukrajnában dolgozó nyugati médiát. A jogszerűségre sokat adó Nyugatot az sem zavarja, hogy a demokrácia nevében bankszámlákat zárolnak, többek között Oroszország nyugati befektetéseit. A Putyin elnökhöz közel álló orosz oligarchák 30 milliárd dollárnyi vagyonát fagyasztotta be eddig az Egyesült Államok és az Európai Unió, többek között luxusjachtokat, helikoptereket, ingatlanokat és műkincseket.
Veszélyes dolog ez. Valamikor így tettek a németek a zsidók vagyonával, a náci ideológiával megtámogatva, így diszkriminálták a nekik nem tetsző embereket. Hasonlóképpen bántak el az osztályellenségekkel a Szovjetunióban, ők a bolsevik ideológiát használták hozzá. Tudjuk, hova vezetett mindez. Ezért is született meg az emberi jogok védelméről szóló egyezmény a háború után. Az egyezmény tilt mindenfajta megkülönböztetést nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni, születés szerinti vagy egyéb helyzet tekintetében.
Frissítsük fel kicsit emlékezetünket, hogy lássuk mi történik a világban az ukrajnai háború kapcsán! Próbáljunk emlékezni arra, hogy a háborúk mennyi bajt hoztak az emberiségre, hogy büntető szankciók, kollektív bűnösséggel való megbélyegzés mit sem ér. Csak hergelődünk egyre mélyebbre és egyre reménytelenebbül. A háború alternatívája egyedül a béke, azt pedig nem fegyverszállításokkal, hanem a tárgyaló asztalnál lehet kikényszeríteni.
Rab Irén
a szerző történész
Forrás: Magyar Hírlap