Ne felejtsük el, hogy Magyarország 1989-ben megnyitotta nyugati határait a szabadságra vágyó keletnémetek előtt, felvállalta az esetleges szovjet retorziókat is, hiszen akkor még az ország nem volt független, a területén szovjet csapatok állomásoztak.
Gavrilo Princip szerb terrorista 1914. június 28-án egy pisztolylövéssel végzett a Monarchia trónörökösével, Ferenc Ferdinánddal Szarajevóban. Európa népei és politikusai egyaránt megkönnyebbültek: végre háború! Tisza István, Magyarország miniszterelnöke nem osztozott ebben a felemelő érzésben. Az első vonattal azonnal Bécsbe utazott, hogy találkozzon Ferenc József császárral. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy olyan követeléseket támasszanak Szerbiával szemben, ami hadüzenethez vezetne.
Az Osztrák–Magyar Monarchia dualista állam volt, két független állam valódi uniója, de a közös politikákban – ilyen volt a hadügy és a külügy is – közösen döntöttek. Ott, ahol a király-császár is székelt, azaz Bécsben. Tiszának keserűen meg kellett tapasztalnia, hogy Bécsben Berlinnek nagyobb befolyása van, mint Budapestnek. A németek háborút akartak, és a háborút nem lehetett megakadályozni.
„Mire a levelek lehullanak, katonáink hazatérnek.” Nem tértek. Négy éven át harcoltak a magyar csapatok, és mindig az első vonalban. Olyannyira, hogy a soknemzetiségű Monarchiában egyetlen más nemzet sem szenvedett a magyarokéhoz hasonló súlyos veszteségeket. És egyetlen más nemzetet sem büntettek meg annyira a háború után. Délen, pontosan úgy, ahogy a terrorista Gavrilo Princip is elképzelte, egy délszláv államot hoztak létre, amit később Jugoszláviának neveztek el. Ehhez csatolták a magyar Délvidéket.
Északon az egykori Cseh Királyságból és a magyar Felvidékből Csehszlovákia jött létre. Keleten Románia területe bővült: nemcsak Erdéllyel, hanem a Partiummal és a Bánáttal is. Nagyobb területet kaptak a románok az ezeréves Magyar Királyságból, mint amennyi a magyaroknak összesen megmaradt. Az újonnan alapított Osztrák Köztársaság elhatárolódott a monarchiától, magának követelte és meg is kapta Nyugat-Magyarország egy részét, az Őrvidéket. Ezzel véget ért a Habsburgok fél évszázados uralma Közép-Európában.
A sors iróniája, hogy egyetlen más nép sem tiltakozott olyan gyakran és olyan vehemensen a Habsburg-uralom ellen, mint a magyarok. Végül azonban egyedül a magyarok viselhették a népek börtönének nevezett soknemzetiségű birodalom minden ódiumát. Az igazságosztó nyugati győztesek nemcsak a számukra túlsúlyos Osztrák–Magyar Monarchiát darabolták szét, hanem egy tollvonással halálra ítéltek egy ezeréves európai nemzetet.
Ennek ismeretében azt gondolhatnánk, hogy húsz évvel később, amikor kitört az újabb, a második világháború, senki sem örült annyira, mint a magyarok. De nem. Ők igazságtételt szerettek volna, nem háborút. Amikor a Wehrmacht 1939-ben a magyar területet és infrastruktúrát akarta használni Lengyelország lerohanásához, Magyarország visszautasította. Helyette megnyitotta határait a lengyel menekültek előtt.
A lengyel hadsereg maradványait is befogadta, ők később innen csatlakoztak a szövetségesekhez. Nem kis kockázatot jelentett ez az országnak, de a tisztesség és az ezeréves barátság ezt diktálta. Nagy volt a felháborodás a náci Németországban. Megszületett a „mazsolázgató Magyarország” legendája: a magyarok a nekik kedvező határmódosításokra (első és második bécsi döntés) igent mondanak, de a háborús szerepvállalásra, a nürnbergi törvényekre nemet. Ma is ezt használják velünk szemben, ha önállóságunk, saját érdekképviseletünk bezavar a német tervekbe.
Egy évvel később már nem kért a Wehrmacht, csak kérdezett, hogy a Jugoszlávia elleni háborúban a németekkel vagy a németek ellen kíván-e harcolni a magyar hadsereg? Micsoda kérdés! Harcolni? Egyáltalán mivel? Hiszen az első világháborús békeszerződések korlátozták a vesztesek katonai potenciálját. Magyarország úriember módjára betartotta az előírásokat, Hitlert viszont birodalmi terveiben egyáltalán nem zavarta a verdikt.
Ráadásul a németekkel lerohanni azt a Jugoszláviát, amelyikkel a kényszerből ott élő majd félmilliónyi magyar érdekében örökbarátsági szerződést kötöttünk? Hitler kérdése azonban elméleti volt, elutasítás szóba sem jöhetett. Teleki Pál, a magyar miniszterelnök mégis megtalálta a módját, hogy ne egyezzen bele a háborúba. Búcsúlevelében a német szövetségeseket gazembereknek, a náci Németország és Magyarország szövetségét szégyennek nevezte, majd pisztolyával főbe lőtte magát.
Néhány hónappal később egész Európa összefogott, hogy felvegye a harcot a bolsevizmus halálos fenyegetésével szemben. Legalábbis a német sajtó így tálalta a Szovjetunió megtámadását, a Barbarossa tervet. Ez a nézet nem volt teljesen alaptalan: Németországon kívül Finnország, Szlovákia, Olaszország, Spanyolország és Románia is részt vett a hadműveletekben. Más országok, mint például Belgium, Franciaország, Norvégia vagy a csehek, talán nem teljesen szuverén módon, de fegyverekkel segítettek.
Magyarország? Nem volt hajlandó belépni a háborúba. Ezen nemcsak az európai és a német sajtó, hanem sok magyar is felháborodott. Olyannyira, hogy amikor pár héttel később néhány eltévedt szovjet (?) repülőgép bombázta Kassát, Werth Henrik, a magyar hadsereg német származású vezetője azt mondta: „Lehetséges, hogy a Magyar Királyság nem áll háborúban a Szovjetunióval, de a Magyar Királyság hadserege nagyon is háborúban áll.” Néhány hónappal később Horthy Miklós nyugdíjazta Werth Henriket, és az ismert náciellenes Szombathelyi Ferencet nevezte ki vezérkari főnökké. De mindez késő volt, addigra a magyar honvédek már a szovjet fronton harcoltak.
Négy évvel később ez a Hitler-féle európai szövetség szép sorban felbomlott: Olaszországot likvidálták, Finnország különbékét kötött, Románia kiugrott, Szlovákiában pedig megpuccsolták a nácibarát Tisót. Már csak a magyarok harcoltak: az utolsó egységek Bajorországban adták meg magukat az amerikaiaknak. Megszületett Hitler utolsó szövetségesének mítosza. Magyarország, a bűnös nemzet.
Szerencsére a hidegháború nem fajult tényleges háborúvá. Helyette itt volt nekünk 1956 és a gulyáskommunizmus ebben a Nyugat által a legvidámabbnak kikiáltott barakkban. Az árat az aktuális szövetségeseink megint velünk fizettették meg, az 1980-as években a Szovjetunió arra használta Magyarországot, hogy értékes devizát szerezzen.
Ennek eredménye volt, hogy a rendszerváltás idején egyetlenegy ország sem volt olyan súlyosan eladósodva, mint Magyarország. Nemcsak a keleti blokkban, hanem az egész világon. Magyarország de facto fizetésképtelenné vált, és így a piacgazdaságra való fokozatos áttérés lehetetlen volt. 2015-ig, kerek negyedszázadig tartott, hogy elérjük a nyolcvanas évek életszínvonalát, de a magas eladósodottság még ma is teherként nehezedik az országra.
Közben ne felejtsük el, hogy Magyarország 1989-ben megnyitotta nyugati határait a szabadságra vágyó keletnémetek előtt, felvállalta az esetleges szovjet retorziókat is, hiszen akkor még az ország nem volt független, a területén szovjet csapatok állomásoztak. Nagy volt a kockázat, bármi történhetett volna. A kétfelé osztott Németország egyesülése a mi segítségünkkel indult meg, és nem vártunk érte hálát: mint mindig, most is természetes volt a segítségnyújtás.
Az összetákolt utódállamok felbomlásakor nem terjesztettünk be területi igényeket. Azt gondoltuk, hogy az Európai Közösség majd gyógyírt hoz fájó sebeinkre. Ma Magyarország a bűnbak mindenért, holott csak az igazságosságot, a kétféle mérce eltörlését kéri számon Brüsszelen a nemzeti szuverenitás jegyében.
2022. február 21-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Az ukránok bátor ellenállást tanúsítanak, és Európa országai szurkolnak nekik. Sietnek megmutatni, hogy mennyire szeretnék támogatni ezt az országot, aminek a múltjáról vajmi kevés ismerettel rendelkeznek. Remélik, hogy az orosz agresszor, Putyin elnök belebukik a háborúba. Diszkriminálják az oroszokat, fegyverszállítmányokkal támogatják az ukránokat.
Minden ország, egy kivétellel. Magyarország nem hajlandó fegyvert szállítani, sőt a fegyverszállítmányok áthaladását sem engedélyezi. Mint 1939-ben, ismét tömegesen fogadja be a menekülteket, gondoskodik róluk, és egyúttal óvja a határon túli magyar közösségeket. Magyarország a béke pártján van, mint mindig, nem akar beleavatkozni a háborúba, kompromisszumot és igazságos békét akar.
Az európai médiavilág fel van háborodva, az európai szolidaritás és kötelező közösségvállalás nevében manipulálják és heccelik olvasóikat az ismét „mazsolázgató” magyarok ellen.
Kétségbeesetten fohászkodom: édes Istenem, kérlek, kérlek, ne már megint.
Horváth Balázs környezetkutató
Rab Irén történész
Forrás: Magyar Hírlap