A Dunakanyarnál kirándulunk a feleségemmel. Bár többször jártunk már itt, most mégis minden olyan idegen, mintha még sohasem lett volna részem ebben az élményben. S mint egy külföldi utazás esetén, mindent buzgó érdeklődéssel vizslatok. Akár egy kíváncsi kisgyerek, akinek még minden újdonságnak és csodálatosnak hat, ami körülötte történik. Akinek még nem lett csodátlanítva a világ. Mintha nem is velem történne, csupán szemlélője lennék a történéseknek.
Szikrázik a nap és melegem van, annak ellenére, hogy már az ősz derekán járunk. Az állatvilág nyüzsgése élénk háttérzajként vibrál körülöttünk. A táj pompás élénkzöld, ugyanakkor néhol már megjelenik a sárga és a vörös szín a levelek erezete körül. Kézen fogva sétálunk, mohón lélegezzük be a friss levegőt, élvezzük, hogy kiszakadtunk a város zajából.
“Gyere velem a fák közé
leheveredünk a fűre
és hagyjuk, hogy az idő tova szálljon
fogd a kezem, térjünk vissza a természetbe
szakadjunk ki a város zajából
csak egy napra”
Őszinte boldogságot érzek. Nem a harsány, tolongó világ színpadias boldogságát, hanem azt a boldogságot, amit csupán néhány alkalommal érezhetünk életünkben. Azt az érzést, ami egyben magában hordoz egyfajta szomorúságot is, hisz tudjuk, hogy rövid ideig tart. Ha képesek lennénk rá, befognánk az ilyen pillanatokat egy konzervdobozba, hogy rosszabb napjainkra is muníciót meríthessünk belőle: ha csak egy gyengécske érzet formájában is, de mégis egy kis vigaszt nyújthatna bánatainkban.
Gondolataimból ki kell, hogy zökkenjek, mert megnyílik az ég és egy alig tíz centi átmérőjű lézernyaláb kisimult vörös villámként csapódik a földbe, majd a csillogó víztükör fölött néhány méterrel megállva ezerfelé ágazik szét. A mi águnk a folyóval párhuzamosan halad éppen sodrásirányban, mígnem egyesül a szemből érkezővel. A két nyaláb egyesülésénél egy vörös fénygömb kezd szép lassan megszületni.
Úgy okoskodok magamban, a másik ér biztos körbehálózta már a földet és visszaért az indulópont környékére. Hangosan felnevetek, hogy még a vég perceiben is a teljes képet próbálom összerakni és megnyugvást szeretnék találni a magyarázatban. Ilyen az ember. Mindig magyarázatot keres, s addig nem nyugszik, míg meg nem nyugtatja magát a valós, vagy annak vélt megoldással. Mintha ezzel minden körülöttünk levő eseményt kontrollálni tudnánk. Mintha most is csupán ezen múlna, hogy valóban itt van-e a vég, vagy kegyelemből elodázhatjuk.
A vég. Újra kimondom a rettenetes szót magamban, s rémület önti el a testem, mikor ráeszmélek, hogy nem immár ez nem egy filozófiai elmélkedés, hanem a jelenlévő valóság. Futni kezdünk, de néhány méter után annyira nevetünk az ösztönös cselekedet komikusságán, hogy a hasunkat fogva a földre huppanunk. Amint csillapszik a nevetési inger, úgy lassul minden körülöttünk. Ahogy a fekete halál idején egy utolsó táncba hívta a halál az embereket a hosszú út előtt, valahogy úgy kezdenek utolsó dalukba a korábban vidáman éneklő madarak. Majd úgy hallgatnak el, mintha a vörös gömb lenne az epicentrum, és csendet mosna a belőle kiinduló hullám körös-körül.
Egy pillanatra teljes csend vesz körül minket, és belémhasít a gondolat, hogy mennyire szeretem a családom, a barátaimat, rájuk gondolok, és arra, milyen szerencsés lehettem, hogy teljes értékű életet élhettem.
“Ez itt a vég kedves barátom.
Én egyetlen barátom.
Vége a jól kidolgozott terveinknek.
Többé már semmi sem létezhet.
Nincs biztonság, csalódás.
Se nevetés vagy kegyes hazugság.
Se a halál gondolatával átvirrasztott éjszakák.
Nézünk-e valaha még egymás szemébe?”
Korábban aggasztott a gondolat, hogy váratlan halál esetén elmondhatnám-e, hogy tudtam-e élni? És jól tudtam-e élni? Ráleltem-e, mi a szép és mi a jó élet? Megtapasztaltam-e anyám gyöngédségét, szeretőm kedvességét, az ételek ízét, a jóízű pihenést? Nem kellett volna sokkal több embernek segítenem? Jobban megfelelni Isten súlyos parancsának, a szeretetnek?
Ezek a gondolatok most elhalványulnak. Nem kapaszkodom többé ezekbe a kételyekbe, nincs többé időm jobbá tenni vagy elrontani. Gondolataim szépen lassan kiüresednek az elszálló falevelekkel. Megnyugvást ad, hogy a jelennel a jövő is beteljesedett. Többé már nem félek.
Teljesen megnyugszom. Egymásra nézünk a feleségemmel, elmosolyodunk, tudom ő is ugyanerre gondol, és csupán annyit mondunk: Szeretlek. A gömb egy villanásnyi idő alatt az univerzum méretére duzzad, a testem halványodik majd szertefoszlik. Érzem, sokkal tisztább lélekké születtem újjá az ebben az életben tapasztaltak által. Szeretetben és megnyugvásban, elfogadásban távoztam. Egy pillanatra, vagy a végtelenségig része vagyok a Mindenségnek. Egy pillanatra részese vagyok az egyetemes tudásnak és szeretetnek, s már nem tudom, nem is akarom megkülönböztetni magam tőle.
Szerzők: Telek Sára, Pető Márton és Habib Dániel
Források:
Depeche Mode: Stripped
The Doors: The End
Varga Zita rajzai