„Egy sportrendezvény nemzeti ügy, társadalmi összefogást kíván” – ezt Gyurcsány mondta még 2005-ben. Most viszont, hogy a rigó nem nekik fütyül, a nemzeti ügy már nem számít.
„A futball-Európa-bajnokság megrendezése nem állami ügy, hanem nemzeti. A főszereplők a labdarúgó-szövetségek, szerepet kell benne vállalni az önkormányzatoknak, a sportot szeretők nagyon széles táborának, az állam csak támogató és kiegészítő partner” – fogalmazott Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2005-ben. A megszokott, nagyot mondó módján beígért mindent, ami eszébe jutott.
Gyorsforgalmi utat, amely összekötné az Európa-bajnokság magyar és horvát helyszíneit, autópályán elérhető stadionokat, 160 kilométer/órás sebességgel száguldó gyorsvasutat és repülőteret minden rendező városba. Az ígéretekkel megtelt a Parlament padlása. A felmérések szerint a lakosság nyolcvankilenc százaléka támogatta a rendezés ötletét, még az ellenzékben lévő Fidesz is, bár kampányízűnek és hiteltelennek nevezte a szocialisták sportról elhangzó nyilatkozatait.
Mert a szocialisták negyedik éve tartó regnálásuk alatt harmadával csökkentették a sportfinanszírozást, leállították a stadionrekonstrukciós programot, elvették a diáksport normatív támogatását, és nem fizették ki a sportegyesületeknek járó pályázati pénzeket. Szóval pont az ellenkezőjét tették annak, amiről oly szépen papoltak.
A 2012-es futball-Európa-bajnokságra a pályázatot 2005-ben kellett beadni. A közös rendezésű magyar–horvát kandidálási dokumentáció ezeroldalasra kerekedett, és majd félmilliárdba kóstált, a magyar garanciát maga a szocialista kormány feje vállalta, és belügyminisztere, egy bizonyos Lamperth Mónika minden szükséges helyen aláírta. A közös rendezés miatt szerencsére csak négy stadiont kellett prezentálni, de ezekből egy sem volt készen. A helyszínre érkező UEFA-bizottságnak maketteket meg látványterveket mutogattak, majd ilyen meg olyan lesz, mondták.
A sportfejlesztésekre szánt pénz a 2002-es kormányváltás óta összezsugorodott, viszont lett helyette európai összefogás és akarat, ami minden pénznél többet ér. Az MSZP sportügyekkel foglalkozó parlamenti képviselője, egy bizonyos Török Zsolt a kandidálás legnagyobb értékét és versenyelőnyét abban látta, hogy Magyarország már uniós ország, a horvátok meg majd azok lesznek.
Az Európai Parlament magyar képviselői frakcióikban és a bizottságokban kellő lobbizással rengeteget tehetnek hozzá a hazai sikerhez. A költségeket akkor egyesek százötven–kétszáz-, mások ötszázmilliárdra taksálták, de a hozzáértő kormánynak – az asztal szélén papíron, ceruzával gondosan kiszámolva – csupán hatvanegymilliárd jött ki.
Lárifári miniszterelnök személyesen utazott el 2007 tavaszán Cardiffba, hogy jelenléte súlyával nyomást gyakoroljon az UEFA döntéshozóira. Vitte magával mindenki jolly jokerét, Gyárfás Tamás szervezőbizottsági elnököt, a magyar labdarúgó-hagyományokat pedig Szőke Szikla, azaz Mészöly Kálmán képviselte. Bíztak a magyar futball és a magyar miniszterelnök tekintélyében.
Az aranylábú Platini húzta ki a győztes borítékot, amelyben a lengyel–ukrán megbékélési pályázat lapult. Nálunk nem számított a közös történelem, a nyolcszáz éves perszonálunió meg a kései kibékülés, a legesélyesebbnek mondott magyar–horvát pályázat egyetlenegy szavazatot sem kapott. „Ha a pályázat és a prezentáció döntött, enyém a felelősség – mondta Gyárfás, hogy elvigye a balhét –, ha más politikai vagy üzleti megfontolások, akkor ez a felelősség megoszlik.” Aztán elsírta magát a kamerák előtt, mert csalódást okozott a magyar embereknek.
A horvátok nehezen viselték a vereséget. „Nekünk nincsenek maffiakapcsolataink, ha Európa nem ránk szavaz, az legyen Európa problémája” – jelentették ki vakmerően. A magyar miniszterelnök színészi eszköztárából a nyugodt erőt húzta elő: „Csalódás, természetesen, de a vereséget méltósággal kell viselni. Mi mindent megtettünk, a döntés hátterét nem ismerjük.”
Az akkori magyar ellenzék, a Fidesz viszont éppenséggel Gyurcsány Ferenc személyében látta a kudarc okát. A 2006-os budapesti forró ősz európai bizalomvesztést eredményezett, és Gyurcsány szavahihetősége, garanciavállalása inkább akadályt, semmint előnyt jelentett Magyarország számára. Ráadásul az úszó-Európa-bajnokságon is – amikor nem az, nem ott és nem az ígért módon épült meg – megtapasztalhatták az európai sportszervezetek, mennyit is ér a gyurcsányi garancia.
A 2012-es Európa-bajnokságra beadott pályázat sorozatban a harmadik magyar próbálkozás volt – és a harmadik fiaskó. Nem sikerült egyedül, nem ment Ausztriával, és nem ment Horvátországgal sem. Végre 2020-ra sikerült egy morzsányi rendezési jogot megszerezni, de már a részvételért is külön meg kellett küzdeni, nem járt az automatikus rendezői kvóta. Beleszólt a világjárvány is, eltolta az egészet egy kerek évvel.
Ezt a mostanit igazi európai Európa-bajnokságnak szánták, ahol a kontinensviadal az egész kontinensen, tizenegy ország tizenegy városában zajlik majd. Az eredetileg tizenhárom helyszínből az UEFA Brüsszelt törölte a listáról, ugyanis a stadionépítés ott nem haladt a kellő tempóban. (Úgy látszik, Brüsszelre a lassúság minden szinten és témában jellemző.)
Valljuk be, nem éppen szerencsés ötlet ez az egész kontinensre kiterjedő rendezés, és nemcsak a közbejött koronavírus-járvány miatt. A csapatok, a sajtómunkások és az igazoltan vírusmentes szurkolók Dublintól Bakuig keresztbe-kasul repkednek majd az európai légtérben. A környezettudatosságot felülírja a legfőbb európai érték, a nemzetekfelettiség gondolata. Már látom is a jövőbeni olimpiai kiírást: legalább három kontinens pályázzon közös rendezésű olimpiai játékokra!
A zöldeknek lesz tiltakoznivalójuk, kiszámolhatják, hogy mennyi a labdarúgó-Európa-bajnokság egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása, és ez mennyivel rövidíti meg a Föld amúgy is rövidre szabott jövőjét. A járványügyi helyzet kissé besegít a környezetvédőknek, mégsem lesz akkora nagy utazgatás, mert a rendező városok közül három eredetileg nem vállalta a nézők előtti játékot, a többiek pedig csak a férőhelyek negyedére, harmadára adnak ki jegyeket. Ahogy nézem, a Puskás lesz az egyetlen teltházas stadion, ahol nem virtuálisan fog harsogni a teljes aréna, ahol igazi meccshangulat lesz, és ahol emiatt valószínűleg a legjobb meccseket fogják játszani.
Az a Puskás Aréna, amely az előírt határidő előtt, két év alatt épült meg, magyarok tervezték, és magyar cégek építették nettó 142 milliárd forintért. Ha a K-monitor mondja ezt, akkor biztos úgy is van, ők mindent tudnak, még azt is, hogy a két fővállalkozó építőipari cég kapcsolatba hozható az ellenzék korrupciós céltáblájával, Mészáros Lőrinccel. Imádom a magyar nyelv nyújtotta lehetőséget, egy sima kis ható igeképzővel rögtön a gyanú árnyéka borítható bárkire, anélkül, hogy ez a törvény előtt rágalmazásnak minősülne.
Pedig az. Ráadásul a Puskásra felhasznált vasbetonból hetvenöt lakótelepi házat lehetett volna felhúzni, az adófizetők pénzét rászoruló családokra költeni, ehelyett stadion épült! A nagy hagyományú magyar sport jövőbeni ikonikus építménye, amely tavaly a legszebb sportlétesítmény különdíját nyerte el a világban, és amúgy az Európai Unió kortárs építészeti díjának is várományosa.
A Puskásban, „Közép-Európa legnagyobb befogadóképességű, legkorszerűbb multifunkcionális élményarénájában” – köszönhetően a kormány sikeres járványkezelésének – négy teltházas meccset fognak játszani. Örülnék, ha sportközgazdászok kiszámolnák, mennyit profitál Magyarország a töredék rendezésű Európa-bajnokságból, hogy a vakok és szemellenzősök is láthassák, miért érdemes stadionokat építeni és a sportba invesztálni.
„Egy sportrendezvény nemzeti ügy, társadalmi összefogást kíván” – ezt Gyurcsány mondta még 2005-ben. Most viszont, hogy a rigó nem nekik fütyül, az ügy már nem számít, sőt a „nemzeti” sem. Nem kell stadion, semmilyen, nem kell Európa- vagy világbajnokság, nem kell nekünk olimpia, hosszan sorolhatnánk, mi minden nem kell.
Valójában semmi nem kell, ami építő jellegű, ami erősíti a közösségi összetartozást, a más sikerében osztozást, a nemzeti büszkeséget. Nem kell a sport, ami mentális és fizikai egészségre nevel, nem kellenek példaképek sem. Mert aki szereti a sportot, tudja jól, mennyi munka, alázat és lemondás áll az eredmény mögött, az tiszteli, és nem irigyli mások teljesítményét és sikerét.
Rab Irén
A szerző történész