Nemrég ért véget a 43. Dakar Rally, amely sok szempontból jubileuminak is tekinthető. A versenyzőknek a már megszokottnak mondható pokoli kihívások mellett a megváltozott helyzet támasztotta logisztikával is meg kellett küzdenie. A világ legnagyobb tereprali viadalát kétszer is megjárt Horváth Lajos „Laller” motoros mesélt nekünk a versennyel kapcsolatos érzéseiről.
Ha valaki, Laller egészen biztosan tisztában van azzal, mit és hogyan él meg egy olyan sportoló, aki úgy dönt, hogy kétkeréken vág neki a sivatagnak:
„Erős kétségeim voltak a versenyt illetően, hiszen a mindennapjainkat megnehezítő vírushelyzet miatt úgy tűnt, hogy maga a rendezés is veszélybe került. Mellette természetesen nagyon vártam már, hogy végre ismét a pályán lássam a motoros mezőnyt: végig bekapcsolt live timing-al figyeltem az eseményeket, és nagyon bíztam egy KTM győzelmében. Már az első napon kiderült, hogy ez nem feltétlenül fog így történni…
Nagyon kiegyenlített küzdelmet láthattunk, a KTM a Honda és a Yamaha is egyfajta macska-egér harcba keveredett egymással. Hol az egyik, hol a másik márka tűnt nyerőnek! Kívülálló szemével ez egy nagyon izgalmas és üdítő küzdelem volt, én azonban ős KTM-es pilótaként vegyes érzésekkel szemléltem. Aztán megtörtént Toby Price balesete, eltörte a vállát, és ez alapjaiban is meghatározta a további versengést. Price lesérülése után sokáig úgy gondoltam, hogy Sam Sunderland lehet majd a befutó, de végül megérkezett Kevin Benavides, és legyőzte a 2017-es bajnokot. Hozzáteszem, hogy az argentin teljesen megérdemelten nyerte meg élete első Dakar Rally-ját.
Benavides abszolút megért már a feladatra, de én sokat vártam Joan Barreda Borttól is, aki már rendszeresen odaér a tűz közelébe, de aztán mégsem sikerül neki megtenni az utolsó lépést. Külön szeretném kiemelni, hogy innen is gratulálok Gyenes Emanuel és Saghmeister Gábor barátaimnak, hogy ismét teljesítették a távot. Manival (Gyenes Emanuel) beszéltem is a verseny után, aki nagyon komoly megterhelésről mesélt nekem…
Sajnos idén sem telt el a Dakar haláleset nélkül: aki odamegy, az fel van erre készülve, mégis mindig nagyon szomorú beszélni arról, hogy elhunyt egy motoros társunk. Ekkora tempónál történhetnek óhatatlan, kivédhetetlen dolgok, sajnos még a legrutinosabbakkal is.
A magyar autós egységekkel kapcsolatban én nagyon bizakodó voltam, a kamionos Fazekas Károlyékért különösen drukkoltam, ugyanis hazai berkekben ritka vendég ez a szakosztály a Dakaron. Úgy gondoltam, hogy Karcsiék elég szívósak lesznek ahhoz, hogy egy jó helyezést érjenek el – de sajnos a technika náluk is közbeszólt…
Szalay Balázséknak nem volt könnyű dolguk, hiszen egész évben alig voltak versenyek, így ők sem tudtak megfelelően felkészülni erre a léptékű kihívásra. Hatalmas rutinnal rendelkeznek, de még ezzel a tapasztalat mennyiséggel is borzasztóan nehéz pótolni az elmaradt kilométereket. Pláne akkor, ha műszaki hibák hátráltatják a sivatagi harcot. Sajnálom mindkét csapatunkat, mert nagyon szorítottam értük, remélem, hogy 2021-ben szerencsésebbek lesznek. Ők, a sportágunk, valamint jómagam is!”