Close

Az akadémiai szabadság fejezeteiből

Valamikor réges-régen, 1155-ben Rőtszakállú Frigyes német-római császár bullát adott ki a bolognai egyetemen tanuló birodalmi diákok védelmében.

Németföldön akkoriban még nem volt egyetem, az első német univerzitást Prágában alapították 1348-ban. Csehország az idők során egyre gazdagabb lett, és királyuk, IV. Vencel úgy gondolta, meg kellene erősíteni az egyetemen a csehek vezető szerepét az idegenekkel szemben. Sok diáknak és professzornak nem tetszett a királyi (fenntartói) rendelet, ezért kivonultak Prágából. Egészen Lipcséig vándoroltak, ahol a szász választófejedelem befogadta őket, és ott kedvükre való, valódi német egyetemet gründolhattak.

Frigyes bullája, az Authentica habita vagy más néven Privilegium Scolasticum annyira fontos volt, hogy bevették az európai közös jogba, a ius communébe, és talán nem véletlen, hogy az Európai Felsőoktatási Térség reformja is „Bolognai folyamat” néven került be az európai köztudatba. A császári bulla elsőként foglalta össze egy egyetem és az ott tanuló diákság jogait és kiváltságait, az autonó­miát, a ma is sokat hivatkozott „akadémiai szabadságot”. Ez a szabadság akkoriban szabad ember számára a tanulmányok és az akadémia megválasztásának szabadságát jelentette. Ha nem tetszett neki valami, szabadon elmehetett. A privilégium kivonta az egyetemi polgárokat a városi, világi bíráskodás alól, tetteikért eleinte a rektor, később a professzorokból álló egyetemi bíróság előtt kellett felelniük.

A választás szabadsága nem vonatkozott a professzorokra, őket az egyetem fenntartója (általában az uralkodó) nevezte ki, és alapfizetésben részesítette. A többit a diákok dobták össze, a választott tárgyakért fizetni kellett, és a professzorok jövedelme a tudásuk színvonalán és személyiségük varázsán múlott. Kölcsönös függésben élt egyetemen belül tanár és diák, a professzor az egzisztenciája, a diák a csínytevései miatt. A diákok elfogadták a belső hierarchiát, a professzoraiktól való függést természetesnek vették, mert az egyetem védelmet nyújtott számukra a külső hatalmakkal, a külvilággal szemben.

Ahogy szaporodtak az egyetemek, úgy erősödött privilegizált helyzetétől a diákság öntudata. Kialakult egy jellegzetes csoportmagatartás, hiszen csoportban, tömegben mindenki bátrabb. A diákok randalíroztak, kötekedtek, megzavarták a családi és városi rendezvényeket, csoportosan felvonulva lármáztak, bedobálták az ablakokat. A piactéren köszörülték a kardjukat, mutatva, hogy joguk van a fegyverviseléshez. Minden alkalmat megragadtak, hogy provokálják a tisztes városi polgárokat. Gyakran kerültek összetűzésbe a városi őrséggel és a katonasággal is. Sem a befogadó városnak, sem a fenntartónak, de még az egyetemi vezetésnek sem volt egyszerűen kezelhető a helyzet, mert kölcsönös egzisztenciális függésben éltek. Valahogy mégis elviselték egymást. Ezek a középkorban létrejött intézmények átvészelték a történelem viharait, a társadalom forrongásait, és mind a mai napig léteznek.

A diákok érdekeik képviseletében néha zsaroláshoz folyamodtak, azaz mint Prágában, kivonultak az egyetemről. Általában nem mentek messzire, a közeli településekről írogattak fenyegető leveleket a szenátusnak: elhagyják a várost, az univerzitásszal egyetemben, hogyha nem teljesítik követeléseiket. Ezeket a viszályokat általában hamar megoldották, mert mindkét (illetve a város anyagi érdekeltségét is hozzászámítva), mindhárom félben megvolt az érdek vezérelte kompromisszumkészség.

Egy ilyen lázadó kivonulásnak a békés megoldásában magyar diá­koknak volt döntő szerepük, ami mutatja, hogy az etnosztereotip kliséknek mennyire nem szabad hinnünk. A magyarokról ugyanis az volt a németek által terjesztett korabeli nézet, hogy nyughatatlan, lázító, hűtlen, áruló és vérszomjas fajta, amely ráadásul mindig olyan vezetőt választ magának, akit nem szeret.

Történt 1790-ben, hogy Göttingenben az egyetemi ifjúság hangadó csoportja egy városi csetepaté során túllőtt a célon. Nemcsak összeverekedtek a „bunkóknak” csúfolt kétkezi munkából élő iparoslegényekkel, hanem friss cégérüket is leverték. Az egyetem pedig ahelyett, hogy melléjük állt volna, a főkolomposokat karcerbe zárta, és egyéb büntetéseket is kilátásba helyezett. Ezt tetézte a legények újabb támadása, ami már minden diák testi épségét veszélyeztette. A diákság tradicionális harci eszköztárában még nem szerepelt az egyetem elfoglalása, leszalagozása; a leghatékonyabbnak akkoriban a kivonulás, a város elhagyása számított. Majd’ minden diák kivonult a városból egy közeli tanyára, mert működött a diákszolidaritás és a csoportkényszer. A bátrabbak útközben kirabolták a helyi fegyverkovács műhelyét, mert feltett szándékuk volt fegyverrel támadni a városra. Katonai egységekbe szerveződtek, táborukat járőrökkel biztosították, oda bejutni, de onnan elmenni sem lehetett engedély nélkül. Tudták, nélkülük nincs egyetem, és a város megélhetése is kockán forog.

A magyarok nem szerettek volna közösséget vállalni ezzel a társasággal. Nem szerették a zavargásokat, a provokatív bulikat. Ők tanulni jöttek a híres egyetemre, ezért a konfliktus megoldására békés megegyezést javasoltak, és pusztán erkölcsi (elvi) elégtételt kívántak. El akarták kerülni a fegyveres összetűzést, a zendülésnek még a látszatát is, ezért kitalálták, hogy levelet kellene írni az egyetemi szenátusnak. A diákok így elszenvedett sérelmeikért elégtételt követelhetnek, ugyanakkor a professzoraik iránti tiszteletet és bizalmat is kifejezhetik. A levelet egy pozsonyi diák fogalmazta meg, a „magyar grófok és a többi grófok” írták alá elsőként, hogy őket követően mások is aláírják a petíciót. Az egyetemmel is egy erdélyi magyar, Katona Zsigmond tárgyalt a diákok nevében, de a professzorok eleinte húzódoztak a feltételek teljesítésétől.

A diákok összesen három levélben fogalmazták meg követeléseiket. Az egyetemtől írásos választ, elszenvedett sérelmeikért elégtételt akartak kapni. Visszatérésükhöz feltételeket szabtak: büntetlenségük biztosítását és ünnepélyes bevonulást a városba. A hangadók követeléseinek többsége meghaladta az egyetem kompetenciáját, hiszen ezek a városi magisztrátus vagy a hannoveri kormány hatáskörébe tartoztak. Négy napig tartott a huzavona, a többségnek elege volt már a szabad ég alatt alvásból, hiány­zott a megszokott kényelem. A végén megelégedtek a minimális feltételek teljesítésével, csak hogy látszólag győztesen kerüljenek ki az egyetemmel folytatott „háborúból”. Lovas deputációval az élén az egyetem zászlaja alatt vonultak be a városba, és felköthették az akadémiai díszhez tartozó oldalfegyvert, privilégiumuk jelképét.
Ez a történet Bellum Knoticum néven vonult be az egyetemtörténetbe, a bunkókkal folytatott háború, ahol a másik oldalon nem is az egyetem, szenátus, fenntartó etc. álltak, hanem az egyszerű „bunkó”, faragatlan iparoslegények. Később belemagyarázták, hogy ez igazi diák­revolúció volt, elégtétel követelése, a diákbecsület megvédése és minden egyéb hangzatos szólam. És ne felejtsük, a háttérben már javában zajlott a francia forradalom, talán annak is lehet valami forradalmi áthallása.

Tempora mutantur, de sok minden nem változik. Ajánlom a történetet egy vállalkozó dramaturgnak, aki szintén áthallásokkal remek forgatókönyvet írhatna ebből a szinte mai történetből.

Rab Irén
(A szerző történész)

Shares
scroll to top