A legalapvetőbb vágyunk, hogy el tudjuk mondani: „értékes, szerethető vagyok, van helyem ebben a világban”. Igazából mindenféle pótcselekvésünk ezeknek a szavaknak a kimondására irányul.
A legutóbbi alkalommal arról beszélgettünk, hogy mindannyiunkban él egyfajta hiánytapasztalat és hogy a vágyainknak is az a lényege, hogy valamit el akarunk érni, amiről azt gondoljuk, hogy teljesebbé teszi az életünket. Lehet azt mondani, hogy ez a bennünk élő belső hiány valójában Istenre irányul csak nem tudjuk megfogalmazni?
Igen. Minden törekvésünk arra irányul, hogy valami maradandónk legyen, mégis azt tapasztaljuk, hogy minden, amit megszerzünk magunknak szétporlik, kihullik a kezünk közül.
Talán már három éve is van, hogy kaptam egy picike kis muskátli szárat, amin virágok voltak. Betűztem a kocsim napellenzőjébe, amit aztán fölhajtottam, így napfény nem nagyon érte. Érdekes időnként ránézni, hogy három év alatt mivé válik egy muskátli. Egy szürke semmi lesz belőle…
Elmúlik, változik minden, amit legalább egy kicsit is a magunkénak mondunk. Aquinói Szent Tamás ebből a tényből kiindulva fogalmazza meg az egyik istenérvét. Azt mondja, hogy ahhoz, hogy a világ működhessen, a sor elején kell lennie valaminek, ami nem változik, nem is múlik el, ami nem része ennek a mindent érintő változásnak. Ezt a „valamit” hívjuk mi Istennek.
Hogyan lehet csillapítani az Isten iránti éhségünket?
Az Isten utáni éhséget egyedül Isten tudja betölteni. Szokták mondani, hogy egy istenforma van a lelkünkben, ami pont rá van szabva. Minden más csak pótlék, lyuktapasztás. Az, hogy én hiszek, hogy hitben élő ember vagyok, az az Ő ajándéka. Rajta múlik.
De keresni őt azért tudom…
Igen, de a keresésben is benne van az Ő hívása. Én nem nagyon hiszek abban, hogy bárkit is meg tudok téríteni. Abban hiszek, hogy az Isten az, aki megérinti a másikat. Én abban lehetek eszköz, hogy megmutatom, hogy én a magam hitét hogyan élem meg, milyen az istenkapcsolatom. Előkészítő lehetek a másik számára, hogy rajtam keresztül vagy miattam esetleg fölfedezze Istent a saját életében, hogy rádöbbenjen, rácsodálkozzon, hogy megnyíljon az istentapasztalásra. Senkibe se tudom beletömni az istenhitet.
Nagyon sok nagyszülőnek és szülőnek fájdalma, hogy noha a gyereke, unokája kicsi kora óta járt templomba, misékre, felnőttként már nem megy többet. Sokszor kérdezik, hogy mit tudnak tenni ellene. Erre csak azt szoktam mondani, hogy ez egy olyan időszak, életkor, amikor már nincs más eszköz, mint az imádság. Ilyenkor nincs más, mint kérni Istent, hogy valahogy nyissa meg vagy érintse meg a gyermek, unoka szívét.
Szerinted akkor nem lehet felébreszteni valakiben az Isten utáni vágyat?
Én azt gondolom, hogy nem lehet. Sok olyan ismerősöm van, akik nem hívők vagy nem abban az értelemben hívők, mint ahogy én hiszek. Könnyű lenne izomból meggyőzni őket, felvenni a reverendámat és „nyomni nekik”, hogy „téves úton jártok”, „rosszul csináljátok”, „nem tudom mi lesz így veletek”. Hívő emberként azt látom, hogy Isten nélkül, a teljesség, a végtelen szeretet nélkül minden kevés. Ezt a saját életemben is megtapasztaltam már nem egyszer, amikor elfordultam az Istentől és belementem a saját kicsinyes játékaimba. Amikor vissza tudok fordulni az Isten felé akkor pedig azt élem meg, hogy ott van a szemem előtt a teljesség. Persze ezt is Neki köszönhetem…
Ezt az érzést én a szerelemben éltem meg eddig…
A szerelem az az állapot, amikor a maga mindent átható evidenciájával éljük meg a szeretés csodáját. Olyankor egészen intenzív módon mutatkozik meg a mennyország előíze. Nem az a kérdés, hogy valamit csinálni kell, hanem csak lenni a szeretésben. Persze nemcsak a szerelem hozza hétköznapi közelségbe az örök boldogságot. Azt gondolom, hogy minden olyan alkalommal megéljük a teljességet, amikor megtapasztaljuk, hogy szeretve vagyunk. A legalapvetőbb vágyunk, hogy el tudjuk mondani: „értékes, szerethető vagyok, van helyem ebben a világban”. Igazából mindenféle pótcselekvésünk ezeknek a szavaknak a kimondására irányul. Ezért is nagyon fontosak a másik ember jelzései. Tőle kapok jelzést arról, hogy fontos vagyok az életben – mert fontos vagyok az ő életében. Fontosak vagyunk egymás számára abban, hogy megerősödjünk a saját értékességünk és szerethetőségünk tudatában. Erre van a legnagyobb szükségünk.
A hatalomért, gazdaságért vagy bármi másért való küzdés mögött igazából az a gondolat áll, hogy ha van valamim, akkor valaki vagyok. Ha megszerzek magamnak dolgokat, tárgyakat, ha uralkodni tudok a másik fölött, akkor én több vagyok, mint ő, tehát valaki vagyok. De ettől a szeretet, a szeretés utáni alapvágy nem csillapodik. A „teljességillúziók” képesek eltakarni ezt, mert nem a személyes kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, hanem arra, hogy az egyén tud valami olyat felmutatni magáról, ami látszólag értékessé teszi.
Valami ilyesmi húzódik meg a közösségi oldalak hátterében is: fel tudom mutatni, hogy nagyon sok emberhez közöm van (inkább ezt szoktam használni, mint azt, hogy „kapcsolatban vagyok velük”), meg tudok osztani valamit magamról, fölteszem az érdekességeket, amik történnek velem. Ezekre érkeznek a visszajelzések („lájkok”, hozzászólások) és ezek azt az illúziót keltik föl bennem, hogy ennyi ember követi nyomon az életemet, de ez egy hamis kép önmagamról, mert ez nem egy valós, ez egy virtuális kapcsolat. Lehet közöm akár több ezer emberhez, de nem vagy csak nagyon kevesen vannak, akik közvetíteni tudnák felém értékességem. Ha viszont van négy-öt olyan emberem, akikhez valódi, személyes kötődésem van, akkor tőlük egy valóságos jelzést kapok vissza.
Egyszer egy fiataloknak készült videón két srác arról beszélgetett egymással arról, hogy kinek mennyi „lájkja”, mennyi ismerőse van, kit hányan követnek. Az egyiknek volt mondjuk ezer, a másiknak csak százötven. Már azon rágódtak, hogy a számok alapján melyikünk jobb, az értékesebb, a fontosabb, amikor az egyik beszól a másiknak: „Spongyabobnak 51 millió követője van”. Akkor most ki a fontosabb vagy értékesebb?
Az is egy csapda, ha a saját értékemet ilyen mutatók szerint próbálom lemérni. Mi a mérce számomra? Benne lehet élni ebben a világban, lehet használni a vívmányait, nem arról van szó, hogy nem lehet modern és új mobiltelefonom vagy nem lehetek fent a Facebookon vagy bárhol máshol. A kérdés az, hogy miért fontosak ezek nekem?
A kapcsolataink segítenek bennünket az Istennel való kapcsolatunkban is?
Isten a Szeretet. Ő így mutatkozott be. A szeretetkapcsolataink azok, amik a legközelebb visznek Hozzá. Ezeken keresztül tapasztalhatjuk meg Őt. Amikor boldog vagyok, akkor nem vágyok semmire, csak hogy így maradhassak, mert jó nekem így. Az a nehéz a mi életünkben, hogy a boldogságot nem tudjuk végteleníteni, hanem vannak pillanatok vagy akár kicsit hosszabb időszakok is, amikor igazán boldogok vagyunk. Az én definícióm a boldogságra: a szeretek és szeretve vagyok. Bár ezt nem tudjuk megtartani örökké, de mégiscsak bele tudunk kóstolni abba, hogy miről beszél a kereszténység, amikor az örök boldogságról szól. Istenben nincs árnyéka az önzésnek. Az örök boldogság a teljesen megélt „szeretve vagyok állapot”. Ez a teljesség, amire egész életünkben vágyunk.
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.