Él bennünk egyfajta hiánytapasztalat. A vágyainknak is az a lényege, hogy valamit el akarunk érni, amiről azt gondoljuk, hogy teljesebbé teszi az életünk.
Tavalyi felmérések szerint egy ember naponta átlagosan több, mint 100 reklámmal találkozik csupán a televízióban. És akkor még nem beszéltünk a rádióról, az internetről vagy az utcai óriásplakátokról. Mindegyiknek az a célja, hogy vásárlásra, fogyasztásra ösztönözzön bennünket…
Fogyasztói társadalomban élünk, aminek az is a célja, hogy generálja a vásárlást. Az ipar és a kereskedelem akkor tudja ezt elérni, ha sikerül felébresztenie valamilyen belső vágyat az emberben, hogy szerezzen meg magának dolgokat. Az üzenet az, hogy akkor leszel valaki, ha megveszed ezt vagy azt a terméket, ha mindig újabb és újabb dolgokat mondhatsz a magadénak. A reklámipar ezt a betölthetetlen vágyat használja ki. Azt sugallja, hogy pont arra a bizonyos termékre szüksége van az embernek… és ha jól csinálja, akkor el is hiszed neki. Amikor vásárolni indulsz, még lehet, hogy nem is gondolsz rá, hogy megvedd, de amint meglátod, beugrik a jó reklám és az fog eszedbe jutni, hogy neked erre szükséged van és ezért megveszed. Öntudatlanul is a „teljesebb, több lesz az életem”, „szebb, jobb, egészségesebb leszek tőle” üzenet jut eszembe. Utólag persze sok esetben rájövök, hogy teljesen felesleges volt megvenni, de akkor, amikor ott vagyok és döntéshelyzetben vagyok, beindul a reklám hatása.
Tudunk valahogyan függetlenedni a fogyasztói társadalom hatásaitól?
Igen. Tudatos élettel, gondolkodással. Vannak olyan csoportok, mozgalmak, amelyek kifejezetten erre helyezik a hangsúlyt. Ilyen például a tudatos vásárlói kör. Ennek a gondolkodásnak az a lényege, hogy vásárláskor azt és annyit vegyek, amire és amennyire ténylegesen szükségem van. Ehhez bőven elég akárcsak egy olyan nagyon egyszerű dolog, mint egy bevásárló lista. Csak azt veszem meg, ami rajta van a listán. Egyszerűen annak a felelősségnek a tudatában kell élnek, hogy ez a Föld nem a mienk, hanem – ahogy szokták mondani – „a szüleinktől kaptuk, hogy továbbadjuk a gyermekeinknek”. Ez az igazi kérdés: Mennyire élem felelősség-tudatosan az életem? Tudatosult-e bennem, hogy felelős vagyok a gyerekeimért, unokáimért, dédunokáimért, hogy ők egy olyan Földet kapjanak, ami élhető?
Keresztény értelemben a teremtésvédelem arról szól, hogy Istentől kaptam ajándékba a teremtett világot, amiért felelős vagyok. Ez ritkán hangsúlyozott, de megkerülhetetlen felelősségünk! Nem az enyém, ami körülvesz, nem birtoklom, hanem úgy kaptam! Isten bízta rám/ránk, hogy éljek/éljünk vele. A kérdés az, hogy hogyan élek vele, mennyire veszem komolyan. Legyen szó akár a vízről, az energiahordozókról, a szeméttermelésről vagy bármi egyébről, ami hatással van a környezetre. Fontos tehát, hogy tudatosan éljek, ne csak sodródjak!
Sok esetben a vásárlás valójában csak kompenzáció, amivel megpróbáljuk enyhíteni valamilyen, az életünkben jelen lévő hiányt, betölteni valamilyen vágyat. Én úgy érzem, hogy sokszor a valódi vágyaink eléréséhez jó mélyre kell ásni, le kell fejteni róluk sok „lerakódást”. De mire vágyunk igazán? Mire szomjazunk? Mire éhes a lelkünk?
Én ezt a kérdést onnan szoktam megközelíteni, hogy él bennünk egyfajta hiánytapasztalat. A vágyainknak is az a lényege, hogy valamit el akarunk érni, amiről azt gondoljuk, hogy teljesebbé teszi az életünk. Egyszer már idéztük Szent Ágostont, aki azt mondja, hogy „nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” (Szent Ágoston: Vallomások I,1,1). Az Isten az, aki a végtelen, Ő a teljesség. Minden más, ami nem Isten csak kevesebb lehet. A keresztény misztikában fogalmazódik meg, hogy a minden semmi és a semmi minden. Ha mindent meg akarok szerezni, akkor semmit sem tudok a kezemben tartani, minden kipereg a kezemből. A vágyaink és a céljaink arra szolgálnak, hogy megpróbáljuk betölteni az űrt, ami bennünk van. Van, aki ezt tudatosan éli meg, de a legtöbb ember öntudatlanul is ebbe az irányba törekszik. Az, hogy a hatalom vagy a gazdagság képes betölteni ezt az űrt, csak látszat, illúzió.
Ez a bennünk élő belső hiány Istenre irányul csak nem tudjuk megfogalmazni?
Igen. A teljességre irányul. Mindennel kapcsolatban, amit megszerzünk magunknak az a tapasztalatunk, hogy az nem a teljességet adja, hanem szétporlik vagy kimegy a kezünk közül.
Talán már három éve is van, hogy kaptam egy picike kis muskátli virág szárat, amin virágok voltak. Beletűztem a kocsim napellenzőjébe, amit aztán fölhajtottam, így napfény nem nagyon érte. Érdekes időnként ránézni, hogy három év alatt mivé válik egy muskátli. Egy szürke semmi lesz belőle…
Valahol minden dologgal kapcsolatban, amiket a magunkénak mondunk, pont ugyanezt tapasztaljuk meg. Elmúlnak, változnak. Aquinói Szent Tamás ebből kiindulva fogalmazza meg az egyik istenérvét: azt mondja, hogy kell lennie valaminek, ami nem változik és nem is múlik el. Ahhoz, hogy a világ működhessen, a sor elején kell lenni valakinek vagy valaminek, ami nem része ennek a mindent érintő változásnak. Ezt a valakit hívjuk mi Istennek.
Lehet azt mondani, hogy ez a hiánytapasztalat egyfajta fogyatékosságunk?
Nemrégiben Söréden voltam fogyatékkal élő fiatalokkal. Nehéz volt azt a szót használnom, hogy „fogyatékosok”. A misében a szentleckéről beszéltem. Szent Pál mondja:
De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” (2Kor 12,7-9)
Nem tudjuk, hogy Pálnak mi volt a baja. Bármilyen testi vagy lelki probléma is volt az, amivel küszködött, ott maradt az életében és ő végül el tudta fogadni magát ezzel együtt is. A helyén tudta kezelni, hogy ezzel a tövisével, valamiféle hiányossággal kell együtt élnie. A sörédi táborban mozgássérült és értelmi fogyatékos fiatalok táboroznak nyaranta, akikre ha ránézel, rögtön látod, hogy fogyatékosok. Arról beszéltem nekik, hogy mi ugyanolyan fogyatékosok vagyunk, mint ők, csak rajtunk nem feltétlenül látszik. Az érzelmi vagy lelki fogyatékosságok például nem látszanak, pedig hányan szenvedünk bennük!
Ez a tábor arról szól, hogy a fogyatékosságunkat elfogadjuk. Mi elfogadjuk a nyaralók fogyatékosságát, és segítjük őket, hogy jól érezzék magukat, de ők is segítenek bennünket. A mi fogyatékosságunk is gyógyul általuk. Azok, akik Sörédre járnak táboroztatni, egy idő után már nem a szociális érzékenységük miatt mennek oda. Ők is kapnak valamit ebben a táborban azoktól a fiataloktól, akik a maguk sokszor egészen sajátos stílusában szeretnek. A nyaraltatók szeretés-vágy hiánya pótlódik.
Már az is nagy dolog, ha valaki tisztában van a saját fogyatékosságával. Hogyan tudjuk fejleszteni az önismeretünket?
Léteznek önismereti tanfolyamok is, de szerintem a legegyszerűbb az, ha például készítek egy táblázatot magamról, amiben leírom, hogy mik az értékeim és mik a hiányosságaim. Azt is hozzá tehetem, hogy mire vágyok magammal kapcsolatban. Ezekből születhetnek jó dolgok, mert ha meg tudom fogalmazni, hogy mire vágyom, mi az, amire szükségem van, akkor el tudok kezdeni azon gondolkozni, hogy mi az utam ezek felé. Ehhez az kell, hogy tudatosan éljem az életemet, hogy lássam magamat és őszinte tudjak lenni magamhoz. A nevén tudjam nevezni azt, amit látok magamban. Sokszor ez a legnehezebb. Dolgozik bennem valami szükséglet, valamiféle vágy, aminek nem biztos, hogy a nevét ki tudom, vagy ki merem mondani. Egyszer valaki azt fogalmazta meg egy beszélgetésünkben, hogy azért lett dühös rám, mert kimondtam dolgokat, amiket ő nem mert kimondani magáról és ezáltal valóságossá váltak. Amíg ő maga sem mondta ki magának, addig bár léteztek valahol, de igazából nem voltak jelen. Azzal, hogy ki lett mondva, kifejeződött és megtestesült valósággá lett. Ezért jó technika leírni, lerajzolni, vagy szimbólumokat találni arra, hogy mi az, ami bennem van. Így valóságossá teszem azt, ami addig csak lappangott bennem.
Amikor pedig már tisztában vagyok azzal, hogy milyen hiányosságokkal kell megküzdenem vagy milyen vágyak laknak bennem valójában, akkor el tudok kezdeni dolgozni ezeken.
Igen, vagy ha én ezt valamiért nem tudom megtenni, akkor is már tudom, hogy mihez kérek segítséget.
Jézus tudta magáról, hogy kicsoda, hogy miért van ebben a világban, hogy mi az Ő útja és mi az életének a célja. Innentől kezdve minden, ami történt vele, ennek a fényében zajlott. „Én és az Atya egy vagyunk” vagy „Azért jöttem, hogy életük legyen” – mondta. Ennek fényében nem rágódik azon, hogy királlyá teszik-e, vagy sem, hogy az-e a feladata, hogy gondoskodjon arról, hogy mindenki jóllakjon, vagy hogy hány beteget kell meggyógyítania.
Számunkra is követendő példa, hogy megtaláljuk a saját küldetésünket.
Igen. Jó és fontos, hogy meg tudjam fogalmazni, hogy ki is vagyok, mit tudok és mit nem tudok megtenni, hogy mi az én tényleges feladatom. Ezek hiányban csak sodródok…
Gyakran megesik, hogy bár van valamilyen célunk, különböző okok miatt elbizonytalanodunk és hirtelen irányt változtatunk, esetleg belekezdünk valami teljesen újba, amiről később kiderül, hogy zsákutca volt valójában.
Ezért is jó, ha van egy lelkivezető vagy egy jóbarát, aki teljesen őszintén megmondja, hogy mit gondol. Adott esetben azt is, ha szerinte hülyeséget csinálok.
Például, lelkivezetőként jó párszor megtapasztaltam keresztény, családos embereknél, hogy sokszor okoz problémát a prioritások megtalálása. Egyfelől lelkes valamilyen célért, irányért, lelkiségért, szolgálatért, másfelől azonban ott van a család. Mérlegelni kell, hogy tényleg azt kell-e teljes erőbedobással csinálni, amiért egy adott pillanatban lelkesedik vagy van egy másik, erősebb feladat, az, hogy a családjához tartozik és apaként, anyaként, férjként, feleségként felelős a rábízottakért. Persze lehet, hogy belülről dolgozik a „valamit tennem kell!” vágya, de fel kell tenni a kérdést, hogy most tényleg ezt kell csinálni. Ezért jó, ha van egy külső szem!
Szerencsés Dorka
Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.