Close

Kinek a hangja? – a kísértettség valósága – Beszélgetés Tornyai Gábor atyával (23. rész)

kinekahangjaring 2018 08

 

Talán az egyik legfontosabb ajándék, amit Istentől kérnünk kell, az a megkülönböztetés lelke, hogy jól halljam azt a hangot, ami megszólal. Meg tudjam különböztetni, hogy Istentől jön-e vagy a Kísértő hangja.

Keresztény meggyőződésünk, hogy a Kísértő léte, a kísértés és a kísértésekkel való küzdelem mindannyiunk életének szerves része. Noha a kísértésnek számos formája van, de talán lehet azt mondani, hogy van valami közös bennük: a sátán valamilyen szükségletünkön keresztül próbál eljutni hozzánk…
Igen. A kísértéssel szembeni küzdelemben is nagyon fontos szerepet játszik az önismeret és a helyes önértékelés, amihez hozzá tartozik az is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mire van igazán szükségünk. Jézus például tudta, hogy kicsoda, hogy honnan jön, hogy mi az, amire szüksége van, tudta magát a helyén kezelni és ezért is tudott ellenállni a kísértéseknek.

A küldetése elején, pont a szükségleteket akarta kihasználni a Kísértő.  „Éhes vagy, szükséged van arra, hogy ezt az alapigényedet kielégítsd. Ha Istenhez tartozol, akkor meg tudod oldani, hogy ez a kő kenyérré változzon, és akkor nem leszel éhes!” A testi igényeink kielégítése az alapigényeink közé tartozik és éppen ezért válik kísértésforrássá.

Jézus második kísértése a dicsőség, az elismertség kísértése. „Ugorj le a templom ormáról, tedd próbára, hogy az Isten tényleg szeret-e! Ha szeret, akkor nem halsz meg!” Létezett egy olyan korabeli elmélet, hogy amikor eljön a Messiás, akkor a templom oromzatáról ereszkedik majd le hatalommal és dicsőségben. Tehát, ha Jézus leereszkedik onnan, akkor rögtön dicsőítették volna és elismerik, hogy Ő a Messiás. Az elismertség utáni vágy egy másik alapvágyunk, ami azt jelenti, szeretnénk, hogy fontosnak tartsanak az emberek, hogy visszajelzést kapjunk az értékességünkről. A környezet jelzéseiben nagyon nagy erő van, mert ezek alapján tudunk magunkról képet alkotni. Amikor bekerülünk különböző csoportokba, más és más szerepeket veszünk föl azért, hogy elismerjenek bennünket. Amikor elismernek, vagy csak valahol megtalálom a közösségben a helyem, akkor az az önértékelésemet is segíti.

Jézus harmadik megkísértése pedig a hatalomról szól, ami szintén egy alapvágyunk. Akkor érzem magam biztonságban, ha birtoklok, mert akkor valami vagyok. A hiányok megtapasztalása az, ami a semmi felé mutat.  Viszont ha valami felett hatalmam van – ez is egyfajta birtoklás, mert a mások fölötti uralomnak a képe – az egy látszólagos biztonságot ad, és azt az érzetet kelti, hogy valami vagy valaki vagyok. Ezt próbálja kihasználni a Kísértő a hatalommal való megkísértésben. „Hogyha leborulva imádsz engem, akkor neked adok mindent, ami itt van a világban. Minden fölött uralkodhatsz!” Jézus ezt is a helyén tudja kezelni és ezért győzi le ezt a fajta kísértést is.

Amikor a kenyérszaporítás után az emberek királlyá akarják Jézust tenni, akkor ez megint csak egy kísértési helyzet. Ott volt egy népszerű ember, akit hallgathattak, aki az életükre vonatkozó kérdéseikre választ ad, akinek a keze nyomán csodák történnek, és aki ráadásul még enni is adott nekik. Megkapták a „kenyeret és cirkuszt.” Természeres, hogy őt akarják királyuknak. A politika pont ugyanerre épít. Jól beszélek, és még adok is neked valamit, ami kielégíti az alapszükségleteidet. Mi ez, ha nem az ideális vezető? Akkor minden a mienk lehet. Biztonságban vagyunk, nem kell félnünk. Jézus ezt nagyon jól átlátta. A János evangéliumban szerepel ez a mondat: „nem volt szüksége arra, hogy bárki tanúskodjék az emberről, mert ő maga is tudta, hogy mi lakik az emberben.” (Jn2, 25). Itt is nagyon jól látta, hogy miről is van szó igazából és nem ragadta el magával ez a fajta kísértés, hanem ott hagyta őket és elment a hegyre, hogy egyedül legyen.

23a2

A sikertől való ilyen fajta távolságtartás nekünk emberként viszont nem könnyű feladat. Hiszen, ahogy mondtad is, nekünk alapvető vágyunk az elismertség.
Nem is az a baj, hogyha nem tartunk tőle távolságot, hanem hogyha nem kezeljük a helyén. Sikeresnek lenni nagyon jó, és nagyon jó, ha elismernek, azt mondják, hogy „de jó fej vagy!”. Én papként megélem azt a kísértést, hogy a saját sikerességemet azon mérjem le, hogy mennyien vannak a templomban. A kísértés az benne, hogy elkezdem méricskélni, hogy nálam vannak-e többen, vagy másnál.

Az a kérdés, hogy mit csinál a siker a személyiségeddel.
Igen illetve az, hogy a sikeren keresztül méred-e a saját értékességedet.

Ha például kevesebben lennének a templomban, akkor kevésbé éreznéd magad értékesnek?
Vagy attól rossz pap vagy, hogy nincsenek sokan a templomban? Az válik a mércévé, hogy mennyien vannak a misén. Természetesen számít, hogy milyen vagy egyébként, hogy hogyan beszélsz és, hogy hogyan viszonyulsz az emberekhez; de az igazi kérdés az, hogy azért beszélsz-e úgy hogy sokan legyenek, vagy úgy beszélsz, és sokan vannak?
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy van olyan pap barátom, akivel még ha játékosan is, de időnként azért megy közöttünk a rivalizálás. Meg kellett tanulnom azt, hogy, nekem nem kell olyannak lennem, mint amilyen ő, és azt, hogyha a másikat dicsérik az nem azt jelenti, hogy én rosszul csinálok valamit, hanem, hogy ő valamit jól csinál. Ez nem ugyanaz.

Te hogyan méred le a saját sikerességedet?
Kispap koromban beszélgettem egy fiatal pappal, aki városból falura került plébánosnak. Mesélte, hogy Fehérváron káplánként a 80-as évek végén, 90-es évek elején 30-40 hittanosa volt. Amikor kikerült falura, ott már csak 7-8. Nagyon elkeseredett, hogy milyen kevés ez az előző számhoz képest. Az alapján mérte a sikerességét, hogy hányan jártnak hozzá hittanra és csak a számokat nézte. Aztán rájött, hogy igazából itt nem számokban, hanem arányokban kell gondolkodni. Azt kell nézni, hogy a városban hány emberből hány hittanosa volt és a falun mennyi emberből mennyi hittanosa volt. Felszabadító érzés volt erre rádöbbennie.

Ami számomra egy nagy felismerés, az az a kísértés (legalábbis a Kísértőnek egy nagyon ügyes technikája), amikor azt képzelem, hogy nekem úgy kell csinálnom a dolgokat, mint ahogy a másik csinálja. Amikor elkeseredek, hogy én nem tudok olyat csinálni, mint a másik, nem tudom úgy csinálni a dolgokat, mint a másik. Itt igazából megint a klasszikus figyelemelterelődés van, mint ahogy a bűnbeesésnél is, amikor Isten azt mondta, hogy „Minden a tietek, de ez nem”, vagyis kereteket szabott, a Kísértő ellenben azt sugallta, hogy „Ez nem a tietek, tehát nincs meg minden”, vagyis a hiányra fókuszáltatott. Itt is arról van szó, hogy ha én a másikat kezdem nézegetni és a másikhoz kezdem mérni magamat, akkor soha nem leszek jó. Hiszen én nem a másik vagyok, hanem én én vagyok, és nekem nem hozzá kell hasonlítanom. Nekem Jézushoz kell mérnem magamat.

Papként az én sikerem abban áll, hogy hogyan tudom Jézust megjeleníteni a közösségben. Oda tudom-e hozni Isten jelenlétét a közösségbe vagy sem. Amikor lelkiismeretvizsgálatot tartok, akkor ezt kell megkérdeznem magamtól, hogy jézusi voltam-e a közösségemben, vagy sem. Ha nem, akkor sem szabad kétségbeesni.

Kétségbeesés formájában is tud jelentkezni a kísértés?
Nagyon is könnyen be tud lépni a Kísértő képbe, amikor azt mondja, hogy „Látod, te nem vagy jó! Te ezt egyáltalán nem tudod megcsinálni!” Ilyenkor azt kell mondani, hogy „Nem, ez most nem sikerült jól, nem figyeltem eléggé, nem jól fókuszáltam, de ezen változtatni akarok!”. Ez a szüntelen megtérés útja.

Nekem nagyon fontos Szent Pálnak a kolosszeieknek írt levélében az a mondat, hogy „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig.” (Kol 3, 9-10). Számomra ez a szüntelen megújulás a remény hordozója. Nem baj, hogyha olykor nem jó, amit csinálok, attól még nem vagyok rossz, csak nem működik valami bennem. A Kísértő persze azt mondja, hogy mivel nem működik, te nem vagy jó. A papi sikerességemben is ez egy kérdés, hogy mit hallok meg.

Ferenc pápa is beszél erről az életszentségről szóló apostoli buzdításában. Azt írja, hogy talán az egyik legfontosabb ajándék, amit Istentől kérnünk kell, az a megkülönböztetés lelke, hogy jól halljam azt a hangot, ami megszólal. Meg tudjam különböztetni, hogy Istentől jön-e vagy a Kísértő hangja. Amikor sikeres vagyok, akkor ki súgja a fülembe, hogy „Jól csinálod’”? Amikor pedig nem vagyok sikeres, akkor kinek a hangja szólal meg, hogy „Ez nem jó!”?  Milyen a hangszíne annak a hangnak? Lehet, hogy Isten is mondja azt, hogy „Figyelj, ezt nem jól csinálod!”. De ez egy egészen más hang, mint amikor csak úgy odasziszegi valaki, hogy „Ezt nem tudod jól csinálni, mert te nem vagy jó!”. Ez nem az Istentől jön. Leírva lehet, hogy ugyanaz, de a hangszín egészen más. A kísértés leküzdése szempontjából is nagyon fontos, hogy hová nézek, és hogy mihez/kihez viszonyítom magamat.

 

Szerencsés Dorka

Az illusztrációk Pesti Ráhel alkotásai.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások:
Shares
scroll to top