Az elmúlt hetekben a bűnről és a bűnbánatról beszélgettünk Gábor atyával. Végigmentünk egy képzeletbeli folyamaton, amely a bűnnel kezdődik, majd a lelkiismeretvizsgálattal és a bűnösség felismerésével folytatódik. A mai alkalommal a gyónással folytatjuk és végül elérünk a feloldozáshoz is.
Milyen formái vannak a gyónásnak?
Általában az emberek, ha gyónásra gondolnak, akkor a klasszikus rácsos gyóntatószék jelenik meg előttük. És emellett ott az a nehézség, hogy van egy pár perc arra, hogy elmondja valaki, hogy mi történt és a pap reagáljon rá. Ott nagyon a Jóisten működik. De létezik a beszélgetős gyónás is. Ilyenkor fél órát, vagy akár egy órát is beszélgetünk egymással. Van olyan is, hogy életgyónás. Ez egy olyan felszabadító alkalom, amikor leteszem az életem az Isten elé és „felejtem, ami mögöttem van és nekirugaszkodok annak, ami előttem áll”.
Sokan azért nem mennek el gyónni, mert félnek. Mitől van ez és hogyan lehet feloldani?
A félelemben az is benne van, hogy szembe kell néznem magammal, meg kell bánnom – és ami a legizgalmasabb – ki kell mondanom, hogy vétkeztem. Nagyon sokan azt mondják, hogy én ezt lerendezem magamban: „Majd én az Istennek ezt elmondom és akkor lerendeződik.” De a gyónásnak az az izgalmas része, hogy ott van valaki, akinek kimondom azokat a sötétségeket, amiket megláttam magamban. A félelem pedig az, hogy mit fog majd ezzel kezdeni, hogy fog ezután rám nézni. Sokan mondják nekem, hogy azért nem mernek nekem gyónni, mert jóban vagyunk és akkor mit fogok utána gondolni. És azt szoktam ilyenkor mondani, hogy én még inkább tisztelem, mert ki tudta mondani, föl tudta vállalni és le tudta tenni a Jóisten elé, ami benne van. Miért ítéljek el bárkit is? Jézus is azt mondja: „Nem ítéllek el.” Nekem sem az ítélkezés a dolgom, hanem a feloldozás.
A papnak is nagy a felelőssége akkor, hogy hogyan van jelen, mint gyóntató.
Igen. Nekünk, papoknak nagyon nagy felelősségünk, hogy hogyan vagyunk ott a gyónásban. Bíróként vagy orvosként. Sokaktól hallottam, hogy azért nem jönnek gyónni, mert volt egy nagyon negatív gyónástapasztalatuk, amikor a pap olyan stílusban beszélt velük, hogy ennek soha többet nem akarják kitenni magukat. A pap személyisége is benne van a gyónásban és fontos, hogy hogyan reagál dolgokra. Egy ítélő istenképpel rendelkező pap mondhatja azt nagyon kategorikusan, hogy, amit tettél szörnyűség és el fogsz kárhozni; de elmehetsz a másik végletig és fölmentheted a gyónót gyakorlatilag minden alól. Ez egy elég széles spektrum, de egyik szélsőség sem jó. A kettő között abszolút a papon múlik, hogy milyen utat választ. Ugyanakkor viszont mégis objektívnak kell lenni ebben a helyzetben. Szent II. János Pál pápa mondta, hogy a pap a gyónásban kölcsön adja magát az Istennek. Nem te vagy ott. És ezt nekem is tudatosítani kell magamban. Én nagyon sokszor megtapasztaltam, hogy hogyan működik rajtam keresztül az Isten. Voltak olyan gyónások, amikor teljesen tanácstalan voltam, hogy mit mondjak a gyónónak, amikor egyszer csak beugrott egy szó és kimondtam. Nem egy esetben volt, hogy a gyónó elkezdett sírni, mert neki pont az a szó kellett. A Jóisten annyira szépen tud benne lenni ebben a folyamatban, hogy nekem csoda. Nekem élmény a gyónás.
Mi történik, ha valakit nem oldozhatsz fel? Van erre példa?
Ez egy nagy nehézség. Ha mondjuk valaki házasságtörő kapcsolatban él, akkor nem oldozhatom föl. Én ilyenkor azt szoktam mondani, hogy nem oldozhatlak föl, de egy áldást adok neked, hogy ezt a helyzet tudjad hordozni. Egy áldást adok rád. Nem a helyzetre, hanem rád, hogy az Isten segítsen téged ebben a helyzetben. Így mégis másképp lépsz ki a gyóntatószékből, még akkor is, ha feloldozást nem kapsz.
Számodra mi a legszebb a gyónásban?
A legszebb része a gyónásnak nekem a feloldozás. Amikor kimondom, hogy „és én feloldozlak téged bűneidtől”. Az a mozdulat, hogy kitárom a kezemet, az érintés gesztusa, hogy hordozol valamit magadban és én ezt leveszem rólad vagy megérintelek ennek ellenére. Hiszen te érinthető vagy nem érinthetetlen. Kimondom azt, hogy most megtisztultál, meggyógyultál és felszabadultál. Ezeket kimondani nagyon nagy élmény.
A gyónással szebb lesz a világ, mert tiszta lelkű emberek lépnek be a világba. A gyóntatószék tulajdonképpen egy „szent gyár”. Oda kerülsz vissza, amikor megkereszteltek téged és egészen tiszta voltál. Egy pici szent, az Istenhez tartozó valaki, aki tökéletes kapcsolatban van Vele.
Akkor tehát a gyónás egyeben egy újrakezdési lehetőség is?
Abszolút. Húsvét. Az, ami ott a sírban Jézussal megtörtént az történik bizonyos értelemben velünk is. Ha bűnt követek el, akkor elszakadok a Másiktól és nincs, ami éltessen engem. A halált hordozom magamban. Amikor elmegyek gyónni és a fülke ajtaja becsukódik, beviszem magammal a halált. Egy halott lép be abba a helységbe. Valami történik ott bent, amit senki sem lát kívülről, de amikor kinyílik az ajtó, akkor egy élő lép ki. A feltámadt Krisztussal való találkozás zajlik ott le. Az emberek nem látták mi történik ott a sírban, senki nem tud róla semmit. Valamit az Isten tett. Ugyanez zajlik le a gyóntatószékben is. Valamit az Isten tesz, ami nem emberi és egy feltámadt ember lép ki, egy újra élő ember lép ki a „sírból”.
A gyónás lényege hogy találkozom a szeretettel. A bűnbánat arról szól, hogy újra megnyílok a szeretet felé, mert élni akarok. Ez egy levegő utáni kapkodás. Rájöttem arra, hogy mit tettem és nyújtom a kezemet, hogy segítsenek. Eszembe jut a Medjugorje-i Feltámadt Krisztus ikon, ami pontosan kifejezi számomra, hogy mi jelenik meg a gyónásban. Az Isten kivezet a sötétből. Lehullanak rólunk a halál bilincsei. Magamtól képtelen lennék kiszabadulni. Isten irántam való szeretete, hogy lenyúl és fölemel, kiemel a halott állapotból.
A Medjugorje-i Feltámadt Krisztus Ikon
Miért van szükség arra, hogy a pap is része legyen a gyónásnak, mint közvetítő? Közvetlenül Istennek nem lehet?
Azt mondta nekünk az egyik tanárunk, hogy a lelki életet ne pszichologizáljuk el, de azt gondolom, hogy épp az emberségem miatt van szükség erre. Igen, közvetlen kapcsolatban vagyok az Istennel, abszolút egyetértek vele, ha imádkozom, vele vagyok. De nekem a gyónásban az fejeződik ki, hogy valahol az emberségem miatt van szükség erre.
Tehát inkább nekem van szükségem arra, hogy kimondjam valakinek, ami bennem van?
Kimondok valamit és hallok valamit. Én az utóbbi időben azt szoktam kérni mindenkitől, hogy engedje meg, hogy megérintsem a fejét és úgy mondjam ki a feloldozást. Így az érintés is megjelenik, a hallás és a látás mellett. Az emberségem érintődik. A fejemben lejátszhatom, hogy bocsáss meg – megbocsátok, de az mégsem ugyanaz, mint amikor ki is mondom. Ahhoz meg kell fogalmaznom, valakivel szemben fel kell vállalnom és ki kell mondanom neki. Ehhez nagyon nagy bátorság kell. És már önmagában a kimondásban is benne van a felszabadító erő. Lehet persze segítség egy lelki beszélgetés is, de az mégis csak más. Ott csak kimondom, de nem hallom meg azt, hogy feloldozást kapok.
A katolikusságunkban elég erősen benne van az is, hogy a vizualitás is megjelenjen. Egy protestáns, főleg mondjuk egy református, fehérre meszelt templomban sokkal inkább az jelenik meg, hogy vagyok én és az Isten és ne zavarjon meg más. Ez is lehet egy irány. Bár a katolikus egyházban is van egy olyan irány, ami puritánságra és egyszerűségre törekszik és azt mondja: „csak Isten és én, ne legyen közvetítés.”. De azért jellemző a katolikusságunkra és a templomainkra is, hogy a teljes emberséget próbálja megérinteni. Nem csak a fület, a szájat meg a szívet, hanem a szemet és az orrot is. És azt gondolom, hogy a gyónás mögött valami ilyesmi is húzódik.
Jövő heti beszélgetésünkben a megbocsátásról és a kegyelemről gondolkodunk.
Szerencsés Dorka