Nem a történet, a helyzet volt morbid
Közismert, hogy a második világháború utolsó évében Nyíregyházán és környékén nagy harcok folytak. Talán azért is, mert édesapám Németországban született és tökéletesen bírta a nyelvet, egy német tiszt költözött hozzánk, s élt ott a harcok utolsó napjáig. Édesapám súlyos szívbetegségben szenvedett, meg is halt ’45 tavaszán, az orvosok szerint azért, mert nem tudtuk beszerezni a szükséges gyógyszereket. Pedig igazán mindent megtettünk, nagyon nagy segítségünkre volt ebben a nálunk lakó német tiszt is. Nem túlzás, ha azt mondom, olyan volt, mintha a családunkhoz tartozott volna. Ezzel a német tiszttel gyerekként magam is kivételesen jó viszonyba kerültem, így természetes volt, hogy a nálunk töltött utolsó éjszakáján végigkísértem a házunk mögötti hosszú-hosszú szőlős-gyümölcsös kert aljáig, s mintha csak rokonok lennénk, olyan nehezen búcsúzkodtunk és váltunk el. Ezt követően alig néhány métert tettem visszafelé, amikor meglepő dolog történt: erőteljes kiáltást – „Sztoj!” – hallottam a közelből. Nem voltam ijedős gyerek, már-már közömbösen fogadtam a szőlőbokrok sűrűjéből előbújó négy orosz katonát, akik egyikéről később, amikor már nálunk lakott, kiderült, nem is orosz, hanem üzbég. Méghozzá magasabb rangú tiszt, aki büszkén emlegette, hogy mi magyarok és üzbégek rokonai vagyunk egymásnak.
Mielőtt még folytatnám, rövidke visszapillantás családunkra: édesapám felsőipari főiskolát végzett lakatosmester volt, a város legnagyobb lakatosműhelyének üzemvezetője, 17 éves bátyám a keze alatt dolgozott lakatosinasként, 21 éves nővérem pedig akkoriban végezte a tanítóképzőt. Morbidnak tűnik, de ne feledjük, majd’ minden morbid volt akkoriban: német tiszt lakik nálunk, miközben a házunk mögötti krumplisveremben az Ó-Kisteleki szőlő egyetlen zsidó a családját—a vegyes bolt tulajdonosát –bújtatjuk, titokban én hordtam nekik az ennivalót, s akiknek velem egykorú kislányába szerelmes vagyok.
De, hogy folytassam a történet: a szőlőskertből hazavittem a négy katonát, akiket édesanyám a körülményekhez képest kedvesen fogadott, sőt, meg is vendégelte őket. Alig pár nappal később, a nálunk tett látogatás után,az üzbég tiszt visszajött hozzánk,és megkérdezte édesanyámat, mit szólna, ha ő, amíg a csapata a környéken tartózkodik, nálunk lakna. Kellett ezt kérnie, kérdeznie? Nem. Szerintem ezzel az édesanyám kedvességét viszonozta, mert ahogy korábban a német, úgyaz üzbég tiszt jelenléte is teljes biztonságot nyújtott családunknak, de még a krumplisveremben megbújó zsidó családnak is.
Valaki kérdezhetné, nem idealizálom-e túlságosan az akkori megszálló német és orosz katonákat, merthogy általában nem ilyenek voltak. Nem, mert itt és most nem általában a német és orosz katonákról beszélek, hanem csak arról a néhányról, akikkel gyerekként találkoztam, közülük is az egyik üzbég volt.
Évekkel később szóba került családunkban ez az időszak, és megkérdeztem édesanyámtól, szerinte mi volt a különbség a két tiszt között. Azt válaszolta, hogy tulajdonképpen semmi. Ami mégis volt – tette hozzá –, az nem közöttük, hanem a körülményeik között volt. Mert annak ellenére, hogy a szovjet csapatok katonai helyzete sokkal jobb volt a németekéhez képest, az ellátásuk sokkalta rosszabb volt. A német katonáknak nem kellett rabolniuk ahhoz, hogy ellássák magukat, a szovjet csapatok viszont gyakran rákényszerültek erre.(folytatjuk)
Földesi József