Kordokumentumok, Páger Antal színművész mély érzelmű, szenvedéllyel, szomorúsággal átitatott levelei érkezte Makóra, 1956-ban, Gerzanits Elemérhez: „Tudom, hogy mennyire várod már a három leveledre a választ. Hidd el, legnagyobb örömmel írtam volna már az első leveled után, de az ügy annyira kényes, hogy minden szót meg kell fontolni, amit ebben a dologban kimondok vagy leírok” – írta Páger Antal, Buenos Airesből, 1955. december 28. és 1956. január 3. között kelt leveiben, magyar barátjának.
Kedves Elemér!
Tudom, hogy mennyire várod már a három leveledre a választ. Hidd el, legnagyobb örömmel írtam volna már az első leveled után, de az ügy annyira kényes, hogy minden szót meg kell fontolni, amit ebben a dologban kimondok vagy leírok. Az itteni magyar követség első titkára már kétszer látogatott meg lakásomon a hazatérésemmel kapcsolatos kérdések megbeszélése miatt. Ezeknek a megbeszéléseknek az anyagát, tudtommal, az otthoni illetékesek már ismerik. Gallai titkár úr második látogatása alkalmával, ami kb. két héttel ezelőtt volt, -(a fehér borítékban lévő leveledet is ekkor adta át nekem)-, elmondta, hogy közölte kormányával az előző megbeszélésünkkor elhangzott aggodalmaimat és nemleges válaszomat. Újólag igyekezett meggyőzni. Válaszom újra nemleges volt.
Abból, amit itt majd leírok, látni fogod, hogy mik azok az aggályok, amelyek miatt nem tudom elhatározni magam (egyelőre) a hazatérésre. Hidd el, kedves Elemérkém, hogy nagyon nehéz nekem, a már tizenegy éve felgyülemlett vágyódásomat legyőzni. De vannak realitások is. És ezek a döntőek. A világ forrás állapotában van. Senki sem láthat tisztán. Az én megítélésem szerint, -ami természetesen nem csalhatatlan-, sok veszélynek tenném ki családomat, ha most hirtelen, engedve a mérhetetlen honvágyamnak, hazarohannék. Te, Elemérkém, nagyon szépen elképzelted és leírtad mindazt, amit meggyőződésem szerint hiszel is. Te belülről látod a dolgokat, én kívülről. Ki tudja, hogy ez a kétféle „látás” helyes-e?
Bizonytalan a tied is és lehetséges, hogy helytelen az enyém is. A hitem igen gyenge lábon áll. És ehhez a gyenge hitemhez meg is van minden okom. Én, a magyar nép ellenségeként, a bűnösök listájára kerültem ádáz és becstelen film-szerepléseim miatt. Mezítlábas korom óta bennem élő szociális érzékemmel, oda merészeltem állni a társadalmi mélységekben maradt paraszt és munkásosztály, vagyis a fajtám mellé. Művészetemmel, izzó felkiáltójeleket akartam mutatni… és (ki hitte volna?) – a nép ellensége lettem… A Harmincadik, az Első, a Doktor Kovács István, Bors István, András, Szerető fia Péter, stb… stb. Ezek miatt kaptam a nagy „kitüntetést”, a megbélyegző címet: Páger Antal „Népellenes”. Hogy már az akkori kormányzatokban többeknek nem tetszettek ezek a „kényes”, sőt „forradalmi” törekvések; azzal, Te tudod legjobban, nem sokat törődtem.
Emlékezzél csak az akkori makói polgármesteri vacsorára és a másnapi hirtelen elhatározásból történt fellépésemre, mikor a mezítlábasokról tartottam, mi tagadás, eléggé forradalmi színű előadást. Persze, akkor más ideológiák dúltak. Sokan voltak mellette, de nem kevesen ellene is. Egy bizonyos: akikért annyiszor felöltöttem magamra a munkás és napszámosparaszt gúnyáját, azok őszintén lelkesedtek munkámért, és azok sohasem helyeztek volna a „bűnösök” listájára. Tizenegy esztendeje, hogy ezt a rám rakott „púpot” viselem.Már nagyon megszoktam. Talán kicsit meg is szerettem… hiszen az enyém…hozzám tartozik. Most aztán jön a nagy fordulat? Megbocsájtás! Amnesztia!! A „púp” le lesz operálva! A „púp” meg lesz bocsájtva! Itt van, kedves Elemér, a nagy bökkenő. Azt írod leveleidben, hogy nekem nem kellett volna menekülnöm, hogy nem volt rá semmi ok, hogy elhagyjam az országot. Kedves Elemér, úgy látszik, hogy a te emlékezetedből is kitörölt néhány motívumot az elmúlt tizenegy esztendő. Gondolj csak vissza egy kicsit és rá fogsz jönni, hogy mi történt volna velem, ha ott maradok és a mendemondákkal felheccelt zsidók kezére kerülök!!?? Mert hiszen ők voltak talán az egyedüli ellenségeim. És azóta is azok. Ők rakták rám a „púpot”, őmiattuk nem teszek itt kint sem egyetlen lépést sem a színpad és film felé, mert ők a hatalmasok, mert az történik, amit ők akarnak. Ne gondolja senki sem, hogy ennyi idő alatt nem tudtam volna megvetni a lábamat a művészetemben, itt, ahol a színjátszás sokkal mögötte jár a miénknek. Nem tettem ezirányban semmit, mert meddő harcra én már nem vállalkozom. Sokszor megtörtént, hogy egy-egy újság vagy képes revista munkatárs interjúra jött hozzám. így született meg például két évvel ezelőtt a „Dunapart Buenos-Airesben” című cikk, másfél oldalas terjedelemben.
Másnap az itt megjelenő Hatikva című magyar nyelvű cionista lapban nagy támadás és rágalmak halmaza jelent meg ellenem. Képben, hatalmas tömegsírt mutattak és a teljes oldalon megjelenő cikk elején egy, az Őrségváltásból való képem, az a jelenet, amikor a munkásokat visszatartom, hogy a gépeket összetörjék. A kép alá ezt írták: „Páger Antal a zsidók legyilkolására szólítja fel a munkásokat”. Azt hiszem, hogy ide nem kell sok magyarázat. A tömegsírt ábárázoló kép alá pedig ez a felirat került: „Az eredmény”. Na? Most aztán próbálj valamit is tenni. Meddő! Mivel az itteni színi és filmvilág, mint mindenütt a világon tökéletesen át van szőve a zsidósággal, hozzám hasonló meg se próbáljon oda közel menni. És mindez a hazug és aljas rágalmaknak a következménye, amit otthonról röpítettek állandóan a tájékozatlan, a nyomtatott betűben hívők felé. Az igazságot azt hiszem nem szükséges itt leírnom, hiszen Te, aki annyira beleláttál a legmélyebbre ásott érzéseimbe is, pontosan tudod* hogy milyen emberségesen gondolkodtam és vélekedtem a zsidókat ért dolgokról Talán arról is tudsz, hogy a környezetünkben; élő zsidó barátainkon is segítettem. Persze ez az akkori helyzetben csak nagy titokban mehetett. Hagy Juliska az időben többet ült Jaross belügyminiszter előszobájában, mint otthon. Hogy Zágon András doktorról, aki két kislányunkat segítette a világra, a megbélyegző sárga csillagot mi szedtük le. Amikor a rágalmak özönét szórták reánk, miért nem állt ki egy is ezek közül a zsidók közül? Azért, kedves Elemér, mert ők ilyenek, ők nem állanak ki. Ne érts félre, én nem vagyok antiszemita. Sőt semmiféle izmusista sem. De ezek azok a realitások, amelyeket nagyon is számba kell venni, akkor is, ha ittmaradnék, akkor is, ha egyszer mégis hazamennék.
Ismerem jól az otthoni színivilág összetételét. Nem merném hinni, hogy lelkendezve fogadnák a hazatérésemet. Leveleid megírásánál ezeket a tényezőket nemigen vizsgálgattad. Gondolkozz talán ezeken is. Nem a kommunizmustól kell nekem félnem, hanem a felheccelt zsidóságtól. Tudom, hogy Te abban a kis körben, amelyben élsz, mindent elkövetsz, hogy az igazságra fényt deríts, de ez semmi. Talán Makón sikerülhet, de országos viszonylatban nem jelent sokat. Azt írod, hogy véleményed szerint itt a tehetségemet megillető módon nem tudok érvényesülni. Ehhez én csak azt fűzhetem hozzá, hogy ugyanezen okok miatt az otthoni érvényesülésben sem tudok hinni.
Csak úgy mellékesen idevetem még: Négy év előtt történt. Uruguayban voltunk vendégjátékon. Montevideoban. Az egyik előadás után, vasdorongokkal felszerelt zsidó fiatalemberek csoportja lincselésre készült. Eltévesztették az autót és két kolleganőm, Vaszary Piri és Eszenyi Olga kocsiját követték és támadták meg. A két hölgy megmenekült, mert közben odaérkeztek a védelmünkre összeállt magyarok. Véres verekedés, rendőrség, egy leszakított fülű zsidó fiatalember és egy betört orr lett az eredmény. A dologról csak másnap értesültem. Ez is az ellenem írott rágalmaknak az eredménye. Nem csodálkoztam, de meg sem ütköztem nagyon, mert mit várhat mást az ember. Az idén Caracasban (Venezuelában) voltunk. Az ottani magyar zsidók feljelentettek a hatóságoknál, mint gyilkosokat. Természetesen megbuktak nagyon, mert miután ennyire felhívták a vezérek figyelmét ránk, azok informálódtak egyéb úton, és a legnagyobb becsben tartottak minket. Sőt a megnyitó előadás előtt (Gárdonyi: Bor), a kultuszállamtitkáruk tartott beszédet és méltatást a mi nagy művészetünkről. Bár nem kértem, a venezuelai titkosrendőrség főnöke, akit személyesen nem is ismertem, detektívet rendelt ki a lakásunkra és a színházhoz védelmünkre. Amint ezekből a dolgokból látod, a rágalmazások eredménye mindenütt jelentkezik. De azt is láthatod, hogy az itteni kormányzatok meg is tudnak védeni. Természetesen sok józanul gondolkodó zsidóval is összejöttünk, akik mélységesen elítélik ezeket a dolgokat. Olyan azonban még egy sem akadt, aki tollat vett volna a kezébe és valamelyik lapban egy tiltakozást vagy ilyesféle igazságot fedő cikkecskét jelentetett volna meg. Csak azzal kívánták kifejezni ellenvéleményüket, hogy eljöttek a színházba. Ilyen lehetett vagy ötven. Ezeket csak azért írom itt le, hogy lássál világosabban. Ezeket a dolgokat természetesen mind elmondtam a nálam járt megbízottnak is. Tehát a végeredmény ez: A zsidók tettek a bűnösök listájára és ők sohasem lennének hajlandók elismerni, hogy rágalmaik a szerkesztőségi szobákban születtek és (amint jól értesült helyről, még ausztriai tartózkodásom idején hallottam), valósággal versenyt rendeztek, hogy ki tud jobbat kitalálni Páger ellen. Olvastam én mindent. Hogy tehenészetem volt Bajorban zsidó vagyonból. Hogy Alfa Rómeó kocsimon pendlizek Sweitz és Ausztria között és zsidóktól rabolt ékszerekkel seftelek. Hogy Rózsahegyi Kálmánt kizavartam a Nemzeti Színházból, hogy ugyanannak a színháznak az erkélyéről ordítottam, hogy zsidó ide többé be nem teszi a lábát… (Mellesleg megjegyzem, hogy én valóban sohasem tettem be a lábamat a Nemzetibe és ma sem tudom, hogy van-e erkélye nemzetünk eme dicső színházának). Na és hol volt már akkortájt az Alfa! Buick kocsimat éppen akkor rabolta el tőlem a badgasteini C.I.C. főnöke, egy délceg amerikai kapitány. így ám, kedves Elemér, még sok minden mást is írtak, amiket eddig még senki sem mert megcáfolni. Pedig milyen egyszerű és emberséges cselekedet lett volna.
Most, hogy megbolygattam ezt a tizenegy esztendőt, szinte mozaikokban ugrálnak előttem a képek… Bemutatok közülük egyet, mert igen tanulságos. Színhely: egy óceánjáró bárja. („Julio Cesare”). Útban voltunk „haza” felé Santos és Montevideo között. Én a bárpultnál ültem egy whisky mellett. Fekete szemüveg volt rajtam, mint legtöbbször. Mellettem egy fiatal hölgy, attól jobbra egy negyvenesnek látszó férfi. Magyarul beszéltek. Nem volt nagy kunszt kitalálni, hogy zsidók voltak. (Ez egy évvel a fentebb leírt montevideoi kaland után történt.) Ezen az úton a gyerekek is velünk voltak, ugyanis amíg mi a színházzal voltunk (Sao-Pauloban) elfoglalva, ők a világ egyik legszebb tengerpartján, a Santos melletti Guarujában üdültek egy gazdag családnál, akiknek ott gyönyörű villájuk van. Tehát…. amint ott ülök a bárban, a kis Juliska belibben és mellémtelepszik. Egy narancsszörpöt kér és az ő szokott kedves modorában elkezd csevegni velem. A nő felfigyel rá és mosolyogva hallgatja. Meg kell jegyeznem, hogy a kis Juliska valóban annyira vonzó és kedves, hogy szinte mindenki felfigyel, ha valahol megjelenik. Akkor is, valami ellenállhatatlan humorral tett megjegyzést a nyugtalan tengerre és a whiskyzőkre… A nő elkacagta magát, és kedvesen megsimogatta a kislány fejét. „Magyar kislány vagy?” -, kérdezte.
-„Igen”.
-Hová utazol?
-Buenos-Airesbe.
Nem akartam, hogy a gyerek tovább beszélgessen, azt mondtam neki, hogy igya meg a narancsát és menjen le a mamijához a kabinba, aki a kis Judittal volt. Mikor lement, a nő velem kezdett beszélgetést:
-Szintén magyar?
-Miután a kislány édesapja vagyok, igen.
A következőkben kiderült, hogy a férfi a bátyja, aki Rio de Janeiroig eléje utazott, mert ő most Izraelből jön a Montevideoban élő rokonaihoz véglegesen. Gondoltam, hogy miután ilyen alkalmam van rá, megkérdezek egyetmást, ha már úgysem ismertek fel, ki vagyok. Kérdeztem, miért hagyta el Izraelt, és általában erről az új országról. Rettenetesen ócsárolta. Hogy,.. az arabok miatt sem lehet nyugtuk… hogy, .. ott keményen kell dolgozni… egyáltalán amiket Izraelről mondott, annak nemigen örültek volna Izrael vezetői. Szó mi szó… hogy most mennyire boldog, hogy Uruguayban fog élni… stb. Kérdeztem még arról, hogy milyen a dolga az ott lévő magyar zsidóknak és, hogy vannak-e ott a régi filmesek közül. Valahogy úgy irányítottam a beszélgetést, hogy végülis Pásztor Bélára tereltem a szót.
Ugyanis néhány héttel előbb ez a Pásztor Béla írt onnan egy utálatos, hazug förmedvényt ellenem a már említett „Hatikva” számára. Ennek a Pásztor Bélának, mondanom se kell, soha nem ártottam, de soha nem is kerültem össze vele annak idején, mint munkatárs. Elmondta, hogy ott van és éppen elutazása előtti időben tartott előadást a filmről valami klubban. Ez az úr engem csak annyiban érdekelt, mert a 45-ös év elején, úgy tudom, az ő sugallatára írta valamelyik lapban Balassa János azt a felejthetetlen cikket, amelyben engem akasztófával fenyegetett meg. Balassa kollegámnak, aki…. bár zsidó és házamnak többször szívesen látott vendége volt, az adott okot a vérszomjra, hogy Szálasi felkeresett az öltözőmben és gratulált nekem. Ez igaz is volt. Akkor láttam először. Másodszor és utoljára pedig akkor, amikor Pornóapátiból felrendeltek a királyi várba, ahol előadást tartott hungarizmusból. Akkor vele lefotografáltak a híradó részére. Amint később, ausztriai tartózkodásom alatt hallottam, ezek a felvételek igen nagy szerepet játszottak az ellenem felsorakoztatott kitalácíók között. Hallottam, hogy az újból elővett felvételek mellé, vagy alá ilyen feliratok kerültek az ostrom utáni időkben, hogy: a nyilas Págert kitünteti Szálasi… stb. Pedig az igazság az volt, hogy mialatt a filmfelvevők forogtak, Szálasi megköszönte, hogy eljöttem és említést tett az annak idején öltözőmben tett látogatása alkalmából mennyire tiltakoztam és elhárítottam a közös képen való szereplést. És hogy most filmre kerülök vele, zavar-e engem. Mondhattam-e mást, mint hogy nem zavar. Azt mindenki tudta, hogy soha a pártjának még a közelébe sem jártam. Azt is, hogy augusztus huszadikán elhagytam Budapestet és Pornóapátiban voltam egészen a kővetkező év húsvét szerdájáig. Akkor léptem át a határt, amikor az oroszok már a szomszéd falvakban voltak. A nyilas uralom alatt csak ezen a novemberi várbeli beszéden voltam fenn és másnap reggel végleg elhagytam szép otthonunkat.
Aztán később olvastam róla, hogy miként dúlták fel… hogy a falakat is bontogatták a „rabolt zsidó kincsek” keresése miatt. Igazad van abban, hogy tévedésből menekültem el. De ez a tévedés nem az én tévedésem volt, hanem azok tévedése, akik miatt menekültem. – Na de kissé elkanyarodtam a hajó bárjától… A megafon megszólalt és bemondta, hogy a montevideoi utasok jelentkezzenek a komisszáriátuson. Nem akartam őket feltartani, felálltam, hogy távozzam. Ők is felálltak és á kezüket nyújtották. Mikor a nő is kezelt velem, levettem a szemüvegemet, és ezt mondtam: Nem akarom, hogy utóbb tudják meg, hogy kivel beszéltek, én Páger Antal vagyok… A nő hirtelen hátra ugrott, a szemei tele lettek könnyel… dadogva, szemeit rám meresztve csak ennyit mondott: „…. a… mű….vész….úr?…” -” Igen, én vagyok és nem hiszem, hogy kezet fogott volna velem, ha tudja,… kivel fog kezet.”!? -„Igaza van, művész úr, nem fogtam volna kezet”. Aztán megeredt belőle a szó. Közben a könnyei folytak, mialatt elmondta, mennyi mindent bolygat fel benne ez a váratlanul jött találkozás…hogy a legkedvesebb művésze voltam, mennyi darab… mennyi film… és most így kell megismernie.
És hogy ne haragudjak, hogy azt mondta, hogy nem fogott volna velem kezet, de annyi mindent olvasott rólam… Kedves Elemérkém, ez a történet csak egy kis, példa akar lenni. Nem akarlak én itt most unalmas regényrészletekkel untatni, de szeretném veled megértetni, hogy milyen áthidalhatatlan ellentétet szült az a sok nyomtatott rágalom, amit évek óta rám szórtak. A védekezés pedig undok lenne. Nem is védekezem. Ha véletlenül ilyenekkel összehoz a sors, akkor keményen odamondom, nem szépítgetek. Ezekkel a Montevideoba utazókkal sikerült megértetnem, hogy mennyire vitte őket a mesterségesen szított rágalomhadjárat. Megkértem a nőt, hogy mondjon egy pár történetet, amit rólam olvasott. Mondott!!
Gyerekjáték volt mindazt megcáfolnom. Természetesen, a legemberibb hangon folyt le a hátralevő beszélgetés. A férfi kijelentette, hogy a montevideoi támadást ő már akkor is elítélte és hogy ő soha nem azonosította magát azokkal, akik ezt a minősíthetetlen hadjáratot ellenünk vezették. A képtelenség tetejeként megemlítem még, hogy a montevideoi magyar nyelvű rádióadásban (állítólag) bemondták, hogy én zsidóbőrből csináltattam lámpaernyőt. Szép mi?? Miért kellett volna nekem ernyős lámpa? És honnét szereztem volna be hozzá zsidóbőrt? Tudtommal, építészem, aki otthonomat berendezte, elég jól megcsináltatta az én lámpáimat. Hacsak ő nem használt fel titokban ilyesmit. Nem valószínű. Egy biztos: az árát az én bőrömből húzta le. Ezt csak rossz viccnek szántam, mert ezt komolyan venni ökörség lenne. Sajnos, a primitíveknél még az ilyen is valószínűvé válik, hiszen „voltak, akik látták”… Amikor a hajón végleg elváltam a montevieoiaktól, kezüket nyújtották. A férfi, szinte teátrálisan mondta a húgának: „Irén, most egy igaz emberrel fogtunk kezet.” Sajnos az összes zsidósággal nem tudok összetalálkozni egy hajóbárban, mondottam én. Így végződött ez a találkozás. Meggyőződésem szerint, szó eshetett erről a találkozásról a köreikben, mert azóta már enyhültek a rágalmak.
Most aztán, Elemérkém, állítsuk fel a tételt. Mondjuk én hajlandó lennék hazamenni. A hivatalos részről szépen fogadnának, – mondjuk, megadnának mindent, ami a művésznek kijár. Mondjuk, nagy sikereket érnék el. Tudom, a közönségnek is tetszene, hogy újra láthat színpadon és filmen. De vájjon azoknak, akik egy életre gyűlölnek, tetszene-e. Ezen ne is gondolkozz sokat. Nem tetszene. De nem is tetszhetne.
Néhány hónap kellene csak és vádakat koholnának ki ellenem. Tárgyi bizonyítékok megszerzésétől sem riadnának vissza. Vájjon tudnék-e ez ellen védekezni? Nem hiszem. Milyen hitele lehet egy amnesztiásnak? Ki hisz egy olyan embernek, egy kommunista államban, akiről köztudomású, hogy soha sem volt kommunista? Tudom jól, hogy a népi vonal, amelyen állottam, nem jár elvileg nagyon messze a kommunizmustól. De én soha sem voltam kommunista. Igaz, hogy más izmusista sem. A pártok nem érdekeltek, de igenis érdekelt a fajtám, akik, közül a karrier kiemelt. Ez volt az egyetlen politikám, hogy kemény vonásokkal megmutassam a lenthagyottakat, akik közül való vagyok. Hogy a kisemmizettek lássák bennem, és alakításaimban, hogy Ők is valakik, hogy Ővelük is, Őbennük is lehet hősöket állítani a magyar színpadra és filmre. Ez volt az én „nagyravágyásom”.
Mert azt te is tudhattad rólam, hogy a nagy fenejómódomban is a kis örömök embere maradtam, – hogy a körém kiépült pompából talán az új cipőfűzőmnek örültem legjobban, mert amikor megkötöttem a cipőmben, akkor a makói kis mezítlábas fiú jutott az eszembe. Ez volt az én titkos mértékem… ez ébresztette fel bennem azt a lelkiismeretet, ami a népi vonalon való szerepléseimre elindított. Nem én éltem a pártokból, a pártok igyekeztek az én e téren elért sikereimet kihasználni, és sajtójukban mellém állni, amikor a rágalmak kezdődtek. Ki állna oda tiltakozni, hogy : …engem ne védjetek… engem ne dicsérjetek…” , amikor a másik tábor sajtójában csak akasztófa fenyegetéseket közöltek már rólam. Kényesebben ember még nem került „két malomkő” közé, mint én akkoriban. Pedig hányan tudták akkor, hogy mi az igazság velem kapcsolatban. De mit számított egy jobb és baloldal közé szorult színész?!
Forrás: flagmagazin