Ernő felajánlja: aludjunk az építkezésen, ahová a szerelvényeket viszi – magyarok építenek ott valamit – van munkásszálló is. Rendben. Az építkezésen elképesztő állapotok. Emberek, mint a „Csontbrigád”’. Aszott testek, sérült lelkek, tompult agyak, hűlt világok. Álmok. Álmok keringenek. Aranyról, amelyért csak le kell hajolni a közeli patakba. Aranyásók a nyolcvanas években Prága közelében. Férfiak, apák hónapokra elszakítva családjuktól, a puritánnál is egyszerűbb körülmények között. Vacsora konzervdobozból, sör, kosz, bűz, patkányok és álmok. Elvadult – inkább a szenvedéstől eldurvult, eltorzult tekintetek –, közöny. Szerencsére közöny. Én beleférek, de G.?! G. olyan itt, mint a mesebeli tündérkirálynő. Figyelem a tekinteteket. Résen vagyok. De mit tudnék tenni? Ez mégis csak egy összeszokott csapat. Meghallgattuk őket. G. okosan, szépen kezelte az álmukat. Közelebb érzik magukat a célhoz. Hálásak is talán. Egy kis szobában kötünk ki. Nincs bennem félelem, de éber vagyok. Átölelem, úgy fekszünk le. Semmi baj nem lehet. Így alszunk el, s a fáradtság hajnalig mély álomba ringat. Reggel ugyanebben a helyzetben ébredünk. Soha nem történt azóta sem ilyen. Talán mégis féltünk, csak nem vallottuk be? Ez volt a szerelem? (Felelőtlenség volt, veszélyes felelőtlenség.)
Szerencsés Károly