Már összetartozunk. Végérvényesen és természetesen. Huszonhárom éves vagyok, G. 21. Elindulunk? Harmadéves egyetemisták, indulnánk az útra. G. megszabadul az orosz nyelvtől. Muzeológiára tér át. Álmaink, az álmaink. G.-vel akarok élni. Jó ez így? G. lesz az életem. Mindent átadok érte. Szinte Fauszti alkut kötök. Átadom a kalandot, a vadságot, a nagy célokat. Átadom az írást is, nem mintha kérné, de „rendes életre” vállalkozunk. Összeházasodunk, gyermekeket hozunk a világra és neveljük őket. Átadom a barátságot, a politikát. Cserébe családot, szeretetet kapok. „Rendes ember” leszek. Oda a „rendetlen” élet, Ady Endre, Gorcsev Iván és Napóleon elillan. Majd beszélek, írok róluk. Történelem: ez lesz a hivatásom. Írni a nagy kalandokról és nem átélni őket. Ez sokkal kényelmesebb. Csak vigyázni kell. Végtére is diktatúrában élünk, 1983-at írunk. Feláldoztam hát sok mindent, de soha egyetlen percre sem bántam meg. Talán majd a végelszámolásnál lehetnek kellemetlen perceim. „Hogy sáfárkodtál a tehetségeddel, amit kaptál? Mire ment el az idő? Megtetted? Vagy legalább megírtad?”
Szerencsés Károly