Sokan hiszik nálunk, hogy az ellenzékiség egyet jelent a lázadással, felfordulással, a hatalmon lévők féktelen gyalázásával, gyűlöletével. Kétség kívül van ilyen hagyományunk, mert az ellenzékiség az elmúlt két évszázadban nem nagyon talált magának legális, demokratikus utat az érvényesüléshez.
És ez nem a kritikusok hibája volt. A reformkor hosszú ellenzéki harcainak sikeréhez kellett Petőfiék indulata. Idegen fegyverek akadályozták akkor az országot, hogy még időben megkezdje lefaragni felgyülemlett hátrányait. A kiegyezéses egyszerre meghunyászkodó és fennhéjázó boldog békeidőkben az oppozíció győzelme eleve nonszensz volt, mert a függetlenségi és negyvennyolcas ellenzék az egész fennálló alkotmányos rend alapját, a kiegyezést kérdőjelezte meg. Lett is nagy paláver, mikor egyszer – meggondolatlanul – győztek Kossuth Ferencék. Ferenc József „jó királyunk” katonasággal kergette szét a parlamentünket. Így aztán addig gyötörték, gyalázták, ráncigálták, fenyegették külföldről és ellenzéki széljobbról, szélbalról az Osztrák-Magyar Monarchia fenntartását végsőkig vállaló Tisza István magyar miniszterelnököt, hogy szinte megkönnyebbülve hagyta ott a hivatalát s ment ki a frontra katonának. Aztán hamar kiderült, hogy nem jó az, ha sokféle szélsőség versenyt fut a gyűlöletben, mert egyszer csak ott találhatják magukat a hatalomban, és kiderül, hogy csak ártani képesek. Tiszát megölték, az ország és a nemzet 1918-20-ban olyan sebet kapott, amelyet lehet, már soha nem hever ki. Főleg, mert az akkori világmegváltó akarnokok típusa újra meg újra megjelenik a színpadon. Jászi Oszkárok, Károlyi Mihályok és Szamuely Tiborok is. Naivak, ostobák és megátalkodott gazemberek.
Tíz évvel később Bethlen István miniszterelnököt gyalázták, gyötörték, rágalmazták, rángatták széljobbról szélballról egyaránt. Olyannyira, hogy évtizednyi heroikus munkája után inkább keserűen, de mindenképpen megkönnyebbülten hagyta el a Sándor-palotát. Vágyott egy kis nyugalomra, talán arra gondolt, hogy jobb lesz egy lépést hátrébb lépni, ezzel enyhíteni a feszültséget. A vége az lett, hogy halálra keresték a német, majd orosz megszállók. Utóbbiak is megtalálták. Ott halt meg valamelyik szovjet börtönben. S közben Gömbös, Imrédy, Bárdossy az apokaliptikus 1944-45-ös év. Amelyet lehet, szintén nem heverünk már ki soha.
A második nagy háború után Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt és pártját addig gyalázták, gyötörték, ráncigálták – szélbalról- , hogy nem is bírta másfél évnél tovább. Fellélegezve adta át lemondó levelét Rákosi valamelyik pribékjének. Holtig tartó emigráció várta, s közben az országban berendezkedett Rákosi Mátyás majd Kádár János és az „ideiglenes” szovjet hatalom. A nevükkel fémjelzett negyven évet is reménytelennek tűnik kiheverni. Az akkori kreatúrák mintha megint itt ágálnának a tereinken. Közben mintha apátia, közöny telepedett volna közénk. Valami fatalizmus.
Más is történt. Két miniszterelnökünk menekült budapesti követségekre az idegen intervenció elől. Kállay Miklós és Nagy Imre. Ezzel a szuverenitás, függetlenség illúziója is hosszú időre elveszett. Ezt is nehéz feldolgozni. Még nehezebb Teleki Pál halálát, mert ha önkezével is vetett véget életének, gyilkosság volt az! S benne tükröződik a magyarság huszadik századi kálváriája is. Mindig meg kellett küzdeni a külső nyomással, ellenséges propagandával, gazdasági kiszolgáltatottsággal, zsarolással. Sokszor hittük barátinak a rosszat akaró szándékot. Néha nem ismertük fel a jószándékot sem. De a végső elszámolásnál mégis csak az fog dönteni javunkra vagy sem, hogy mi magunk miként álljuk meg a helyünket. Egyén és közösség. Egyáltalán képesek vagyunk-e helyesen kitűzni a céljainkat, felmérni lehetőségeinket, megválasztani eszközeinket és összpontosítani erőnket. Képesek vagyunk-e gyengeségeinket, megosztottságunkat legyőzni, hiányosságainkat pótolni, képességeinket megfelelő csatornákon érvényesíteni. És ha kell kitartani, vállalni a kellemetlen konfrontációt is. Nyomasztó felelősség, mert újabb kudarcot nem viselünk el. Most már győzni is kell. Ehhez pedig a legfontosabb feltétel, hogy mutassuk meg a felheccelt tömeggel szemben a közösség erejét. Őrizzük meg méltóságunkat, nyugalmunkat, a stabilitást.
Mi kell ehhez? Sok minden, de az biztosan, hogy akit alkalmasnak tartunk az ország vezetésére, s meg is bíztunk ezzel, a mellett álljunk ki, mert nincs jogunk közönyösen végignézni szimbolikus – de gyakran fizikai keresztre feszítését.
Tisza meg akarta nyerni az elkerülhetetlen, ránk kényszerített világháborút. Bethlen újjá akarta építeni, vonzóvá tenni a Trianon után reménytelen helyzetbe került magyar államot és nemzetet. Teleki meg akarta oldania gordiuszi csomót: újra egy államban egyesíteni az összes magyart és kimaradni a második világégésből. Kállay – miután ez reménytelenné vált – a legkevesebb, még elviselhető áldozattal ki akart kerülni a háborúból. Nagy Ferenc a népakaratra támaszkodó demokratikus Magyarországot szeretett volna létrehozni, Nagy Imre pedig egy forradalmi pillanatban, utat engedett ennek a népakaratnak. Bizony mindannyian nagyon magukra maradtak a kritikus pillanatban.
Hat esetből ötször direkt külső beavatkozás történt. Ezért a legtanulságosabb mégis Bethlen István lemondása. Mert akkor nem szállta meg az országot idegen katonaság, szélsőséges felfegyverzett bandák sem garázdálkodtak a városokban. Bethlen az állandó nemtelen támadások hatására talán eljutott az undorhoz. Nem hiszem, hogy az idegei mondták fel a szolgálatot. De ez az undor nagyon veszélyes érzés. Egy nemzet kollektív tudatára is. Olyan mértékben ömölhet a szenny a közéletben, hogy sokan szívesen legyintenek. „Egye meg a fene az egészet” – mondják és hátat fordítanak. Apátia, közöny, beletörődés uralkodik el. Veszélyes ez, mert a szélsőségek mindig szenvedélyesek, aktívak és kockáztatnak. A rebellió, a lázadás vonzó tradíciónk. S van úgy, hogy kell is. De nem most. A rendszerváltoztatás óta meg vannak az ellenzéki politizálás demokratikus eszközei. Hét választás közül ötöt az ellenzék nyert meg. Működik a politikai váltógazdaság. Kormányról is lehetett már győzni, egyszer innen egyszer onnan. Demokráciában forradalmat hirdetni olyan, mint atomvillámháborút kezdeni a szabadság jegyében. A süketek párbeszéde rosszabb, mint a csend, mert előbb utóbb éktelen ordibálássá válik. Zűrzavarrá. Csendben viszont találkozhat a tekintetünk. S akkor már alelkünk is.
Nekünk most időre van szükségünk, békére, nyugalomra. De ez nem az apátia, közöny nyugalma s legkevésbé a félelemé. Sokkal inkább a jövőbe vetett hité, az értelmes tetteké, amelyekhez bizony nem árt néha egy kis dacos szenvedélyesség sem!
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap