Először is két megjegyzést kívánok tenni. Az egyik személyes vonatkozású. Az édesapám felsőfokú végzettségű műlakatos mester volt, még a háború előtt a szociáldemokrata párt tagja, sőt választott vezető tisztségviselője. Arra emlékszem, hogy gyakran kifogásolta, hogy a felsőszíntű magyar pártvezetők –szemben a nyugat-európai szociáldemokrata pártok vezetőivel — a nemzeti szempontokat nem veszik kellően figyelembe. A másik megjegyzésem, hogy a ringmagazin.hu portál oldalain szívesen közölnék más véleményeket.
Az 1988-ban a kezdeményezésemre induló RING/ Nyílt küzdőtér c. hetilap, figyelemmel az ország különösen nehéz gazdaság-politikai helyzetére, úgy határozott, az első szabadon választott magyar kormányt támogatja. Ami nem jelentett kritikátlanságot, de annyit igen, hogy tevékenységének megítélésében igyekszünk figyelembe venni azt a tragikus helyzetet, amit hatalomra kerülve örökölt. Merthogy a legtöbb ellenzékbe került párt ezt figyelmen kívül hagyta. Akkor is, később is, nagy viták folytak arról, hogy miből eredt ez? Mi ezt –szemben az akkori ellenzékkel—nem tudtunk, nem is akartuk kizárólag a jobboldali pártok, illetve az új magyar kormány nyakába várni. Ellenkezőleg, szerintünk az ország tragikus helyzetében döntő szerepe volt az előző rendszernek, sőt a „kapitalista testvéreinknek.” is. Számos példán keresztül érzékeltettük, sőt bizonyítottuk, hogy –együttműködve még a rendszerváltoztatás előtt kinevezett igazgatókkal és vállalati tanácsokkal—a nyugati tőkések és itthoni megbízottjaik, számos nagyüzemet bagóért elprivatizáltak, majd sok esetben leszerelték, elhurcolták azokat; ez lett a sorsa pl. a világszínvonalú Csepeli Szerszámgépgyárnak, a hajógyáraknak, a cukorgyáraknak stb. Természetesen mind ezekért a RING élesen bírálta az új jobboldali kormányt is, ami azonban nem menthette fel a baloldali pártok felelőségét, akik már jóval a rendszerváltoztatás előtt létrehozták un spontán privatizációt, ami a gyakorlatban a magyar állami tulajdon felelőtlen herdálását, ellopását jelentette.
Kéthly Anna
Az akkori viszonyok érzékeltetésére szeretném felidézni Balaskó Jenő példáját, aki a választások előtt a baloldali ellenzék –pontosabban az SZDSZ— meghatározó személyisége volt, s akinek a verseit a rendszerváltoztatás előtt még a későbbi köztársasági elnök, Göncz Árpád árulta a Blaha Lujza téri aluljáróban; a választások után viszont –megtapasztalva a baloldali pártok viszonyát a hazához, s az új kormányhoz–Balaskó gyilkosan szatirikus hangvételű Heti leveleinek kiemelt célpontja lett az SZDSZ, de mondhatjuk akár általában is a magyar baloldalt.
Balaskó Jenő
A magyar szociáldemokrata—szocialista párt helyzetét, politikáját nehéz megérteni-megítélni bizonyos történelmi előzmények nélkül. Szerintem sajnos –szemben a nyugat-európai baloldali pártokkal– a magyar szociáldemokrata párt fő vonulata soha nem volt sem igazán baloldali, sem igazán magyar. Számára a fő kérdés nem az ország sorsa, még csak nem is a munkásság helyzete, hanem a hatalomhoz való viszonyuk volt. Ebben az értelemben a szocialista párt nem Kéthly Anna, hanem Marosán György örökségét folytatta. Balaskó számára viszont a magyar nemzet, legfőképpen a szegény néprétegek sorsa, felemelkedése volt a legfontosabb. Míg korában ezért közeledett, majd távolodott el nem általában a baloldali eszmevilágtól, hanem a magyar baloldaltól.
Marosán György
Sokak számára mind a mai napig érthetetlen, hogy a rendszerváltoztatás utáni választásokon szocialisták minek köszönhetően értek el kimagasló eredményeket. Sokféle vélemény ismert erről, de szerintem talán legfontosabb, ami alig-alig került-kerül szóba, s ez a pénz. Mert a szocialistáknak –az új pártokhoz viszonyítva — mérhetetlenül sok pénzük volt, s részben még van is. Míg az új pártok csurran-cseppen támogatásokkal indultak a rendszerváltoztatásnak, a szocialisták az összes állampárti vagyonukat megtarthatták: a pártszékházakat, pártiskolákat, pártkönyvárakat, a Népszabadságot, a megyei és más lapokat, kiadványokat. Ennek következtében egyetlen pártként hatalmas fizetett apparátust tarthatott fent.
Ismeretes ezzel kapcsolatosan a szocialisták cinikus érvelése, miszerint mind ezeknek a javaknak a forrása a párttagdíj volt. Azokhoz tehát senkinek semmi köze! Szinte híhetetlen, de ezt az érvelést számosan még a jobboldalan is elfogadták.
Göncz Árpád
Arról, hogy a bankok, az ipari. mezőgazdasági, kereskedelmi vállalatok, minden, minden a szocialisták kezében volt és maradt, vagy hallgattak, vagy azt mondták, szerencsére. Mert csak ők értettek hozzá, egyedül nekik volt vezetői tapasztalatuk. De persze azért volt ennek más oka is, ha valahol, a gazdaságban, a pénzvilágban működött az elvtársi, családi kapcsolat. Ahol pénz volt, ott az elvtársak kezében volt a kasszakulcs.
A szocialisták lényegében ennek köszönhetően nyertek később parlamenti választást és alakíthatott kormányt az SZDSZ-el együtt, amellyel egyébként a választások előtt még kígyót-békát kiabáltak egymásra.
Sokan nem értik, hogy napjainkban a szocialisták s általában a baloldalon miért marakodnak annyit. A pénz miatt! Ez az, ami korábban az összetartást eredményezte, most kezdi szétválasztani őket. Mert bár talán mind a napig nekik van a legtöbb pénzük, de ez már jóval kevesebb, mint amennyi korábban volt.
Visszatérve a rendszerváltás időszakára: a választások előtt is, és utána is, RING miért nem állt az ellenzék oldalára? Sőt mondhatjuk akár azt is: minél több támadás érte az egyre népszerűtlenebb kormányt, a RING annál határozottabban kelt a védelmére. Hogy miért? Kissé patetikus megfogalmazásban: „bensőtől vezérelve.” Mert a szerkesztőség többsége–igaz éles viták után –azt véleményt fogadta el, hogy az első szabadon választott és sok esetben minden alap nélkül támadott magyar kormány támogatása kötelességünk.
Az a kérdés is sokszor felmerült, hogy a szocialista párt utód párt-e, avagy új párt? Mi a Ringben sokat vitáztatunk erről, végül arra a következtetésre jutottunk, hogy szocialisták mindig az érdekeik szerint tekintik magukat hol utódpártnak, hol teljesen új pártnak. Ugyanis utódpártként birtokolták—bitorolták a volt Szocialista Munkáspárt vagyonát, de új pártként léptek be a Szocialista Internacionáléba, ahonnan így ugyancsak nem kis sápot húzhattak, és nem mellesleg: szoríthatták háttérbe a Petrasovits Anna vezette Szociáldemokrata Pártot.
Petrasovits Anna
De hogyan is történt mind ez? Még a rendszerváltoztatás legelején a Petrasovits Anna vezetésével újjáalakult Magyar Szociáldemokrata Párt beköltözött a párt régi Dohány utcai székházának földszintjére. A RING szerkesztősége pedig tőlük kapott helyet az első emeleten. A mi számunkra különösképpen azért jelentett ez nagyon sokat, mert ugyanitt az alagsori nagytanácsteremben megtarthattuk az un. RING vitákat is; olykor több száz részvevővel s általában egyszere több párt előadójával, ami a sajtóban, s a rádióban is, viszonylag nagy nyilvánosságot kapott.
Ha az alábbiakat nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem. Még az első parlamenti választások előtt történt: kifelé tartok a épületből, amikor nagy dérrel-dúrral a lépcsőházban 6-7 dühös ember robog el mellettem. Utánuk megyek, közvetlenül mögöttük Petrasovits Anna szobájába már én is belépek.
A látogatók minden bemutatkozás nélkül azonnal üvöltésbe kezdtek, hogy Petrasovits azonnal takarodjon el a szocdem székházból, mert az Őket illeti meg. Közben bejön a szobába az általam már ismert jólmegtermett fiatal bányász, akiről tudom, hogy a szabadsága idején önkéntesként dolgozik Petrasovits mellett, s akit a betódulók ugyancsak ordítással és lökdösődéssel próbálnak eltávolítani Petrasovits közelebből. Nem sok sikerrel. Mindenesetre a másnapi Népszabadságban terjedelmes helyszíni képes riport jelenik meg a történtekről, azzal a magyarázattal, hogy Petrasovits verőembere ököllel támadt a békés tárgyalásra érkező Szocialista Párt küldöttségére. Úgy tudom, hogy ezt az anyagot később több nyugati média is átvette, valamint elküldték a nemzetközi internacionálé titkárságának is. Bizonyos, hogy ennek nem kis szerepe volt abban, hogy a kommunista—Szocialista Munkáspártot, már mint Magyar Szocialista Pártot, simán felvették a szocialista internacionáléba, akik ezt követően jelentős pénzzel is segítették a szocialisták bejutását a magyar parlamentbe. Ahonnan egyébként a Petrasovits –féle Magyar Szociáldemokrata Párt kimaradt; mindössze néhány tizedszázalékkal lemaradva a 5 százalékos parlamenti küszöbtől.
A rendszerváltoztatást követően vissza-vissza térő téma volt, s bizonyára sokáig még az is marad az un. „szocialista pártvagyon.” eredete. Ennek megítélése nagyjából mindig a Szocialista Párt érdeke, helyzete szerint alakult, változott; egyébként a Népszabadság kivételével a megyei napilapok és minden más párt-médium, jobbára az ingóságaikkal együtt, fillérekért került a külföldi tulajdonosok kezébe, tekintettel arra, hogy ezek fenntartására önmagában a Szocialista Párt nem volt képes.
Horn Gyula
Maradt tehát itt is a privatizáció. A legtöbb esetben az eladás legfontosabb feltétele az volt, hogy a korábbi főszerkesztők legalább 3-4 évig a helyükön maradhassanak. (Talán még sokan emlékeznek arra, hogy a spontán privatizáció idején nagyüzemeket adtak el bagóért nyugati tőkéseknek.) Az indok az volt, hogy ily módon biztosítható a „szocialista” elvek további népszerűsítése. Az már más kérdés, hogy az új tőkés tulajdonosok a régi-új főszerkesztőknél hűségesebb szolgákat aligha találhattak volna maguknak. Az egyébként hamarosan kiderült, hogy az új tulajdonosokat a pénzen, a nyereségen kívül semmi más nem érdekelte. Ami itt-ott némi feszültséget okozott, az hogy több munkát követeltek kevesebb bérért. S ennek következtében sok újságíró került utcára.
Ezek után is megmaradt azonban a kérdés: vajon –leszámítva néhány, állami tulajdonukba került médiumot–az Antal kormány miért nem segítette, támogatta az új lapok talpon maradását? Rengetegen mondtak már erről véleményt, de ez idáig számomra egyik sem volt maradéktalanul meggyőző. Igazán még az sem, amit erről én gondolok: Antal Józsefnek különlegesen erős erkölcsi érzékenysége volt. Ha valakinél, nála biztos, hogy a cél nem szentesítette az eszközt. Ellenkezőleg: Ő nemcsak, hogy nem élt vissza azzal a helyzettel, hogy Ő lett Magyarország miniszterelnöke, de szerintem még azzal sem élt, ami kötelessége lett volna. Magyarán, hogy a vitathatatlanul színvonalas lapok, médiumok megmaradásához segítséget nyújtson.
De mind ezek mellett, illetve mind ezeken túlmenően, természetese arra is kíváncsi vagyok, hogy Ön mit gondol a rendszerváltoztatás utáni szocialista pártról s örömmel venném, ha ezt véleményét az olvasóinkkal is megosztaná.
Földesi József
foldesi@ringmagazin.hu