Mikor először bandukoltam a Baross utcán a Klinika felé, már betegségem tudatában, valamikor 1994-ben, minden ház fáradtnak, feketének tűnt. Néztem a homlokzatokat, talán túl szigorúan ítéltem. Szürkék voltak, koszosak, mint amelyeket megépítésük óta nem tartottak karban. Megtaposottak, mint a lakóik. Átéltek két rettenetes ostromot, 1945-ben, meg 1956-ban. És utána is a zord elhagyatottságot.
A szocializmus értéket pusztító, elhanyagoló, máshogy előbbre jutni vágyó irracionalitását. Valamit tudtam az Ingatlan Kezelő Vállalatról, de ilyen házban soha nem laktam. Nem mintha nem szerettem volna – több barátom is a dualizmus alatt épült bérházban élt -, és én úgy éreztem, ezek otthonosabbak, mint ahol én laktam. Mindig a konyhában ültünk le beszélgetni, és sokszor előkerültek a mamák, akik, soha nem kergettek el, inkább megkínáltak azzal, ami éppen volt. Ódon gáztűzhelyen melegítettek lecsót, vagy valami ilyesmit, a falon a vízcsap – amiből csak hideg víz folyt – száz éves is lehetett. Volt, aki fajanszban tette elém az ételt, más a piros kislábasban. Szerettem mind a kettőt.
A Baross utcában két foghíj is volt akkoriban, három oldalról csupasz tűzfalak. Első alkalommal a klinikára sietve érzelgős hangulatban az Úrhoz szóltam: jó lenne, megérnem, hogy ezeket a foghíjakat beépítik. Látnom az új házakat, alkonyatban, este gondtalanul sétálva. Azóta megtörtént. Az egyik telken a Szabó Ervin Könyvtár raktárainak, új olvasóinak épült ház, a másikon egy irodaház nőtt ki a földből. Sokszor mentem el előtte, reggel nyolc előtt vérvételre sietve, s mindig sor állt. Munkaközvetítő, vagy valami regisztrációs pont lehet ott. Mostanában nem látok sorokat. Ritkábban is járok arra. Azóta a házakat is rendbe hozták. Talán egy földszintes épület van még ott, de a „romértéke” valószínűleg nagy.
Közben a klinika szinte harmadik otthonom lett. Ez is a dualizmus alatt épült. Sokszor gyalogoltam, főleg hajnalban az impozáns vöröstéglás épület felé. Fájdalmakkal, inkább félelmekkel. Ilyenkor azt gondoltam, hátha megérhetném, hogy a Kálvin tér mementós tűzfalai is eltűnnének! A tér visszanyerne valamit eredeti funkciójából. A szálloda a Kecskeméti utca bejáratánál már állt, de szemben hatalmas és rettenetes tűzfalak éktelenkedtek. Az egyikről verték le a forradalom idején az ott éktelenkedő, állandóan virrasztó vörös csillagot. Nem a szemem láttán, de mégis. Ismertem a tér régi, ostrom előtti állapotát, középen a Neptunus (Danubius) kúttal, amit 1959-ben átvittek innen az Erzsébet térre. A míves épületekkel. Villamosokkal. A reformátusok templomával. Sokáig vártam, mikor történik már valami? Ötven méterre a Nemzeti Múzeumtól, százra az Egyetemtől. És végül beépült a tér. Extravagáns, vagy inkább kommersz modern stílusban, de én örültem neki. Bizony nem zavartak a kritikák. Hisz még mindig sokáig – ma is – a klinika felé pofoznak a remények, s most már a felújított téren át, ahol élet is van. Élet! Tavasszal, nyáron, ősszel és télen is.
Aztán már kerestem a végváras lélegzetet árasztó helyeket a városban. „Amíg ez elkészül, annyi idő már elég is lenne nekem” – gondoltam kishitűen, de belül egyre virulóbb ambíciókat dédelgettem. Messzebbről is indultam. Sőt, már az autóból is figyeltem a puszta helyeket, ahol poros szél fúj. Lassan, nagyon lassan haladtak a dolgok, de elkészült a Március 15-e tér is! Csak ücsörögtem ott kontroll vagy kezelés után. Ez is megtörtént. Felújították a régi piarista gimnáziumot, egykori ELTE bölcsészkart, ahová öt évig jártam. Tudással, művészettel, s ami sokkal fontosabb: szerelemmel találkoztam ott.
Utána felállványozták a Klotild palotát. Feldúlták a Kossuth teret. Nem örültem. Ennyi időm már nincs! De elkészült és én még mindig siettem a klinikára. Aztán az egész Ferencziek tere következett. Méltatlankodtam. Ne feszítsük túl a húrt! De az is elkészült valahogy. Majdnem. Közben nehezebb idők jöttek, egy budai klinikán kezeltek. Akkor a Kolozsy teret újították meg. Másnaponta figyeltem a munkálatokat. Volt, hogy egy-két ember lézengett, talicskát tolt, a sarki kocsma felé. Máskor gőzerővel folyt a munka. Szurkoltam, hogy ne tartson évekig. Szökőkutat kezdtek építeni. És egyszercsak egy reménytől vágyig érő pillanatban elkészült! Azután mindig leültem kezelés előtt pár percre. Friss óriáskiflit eszegetve, merengve tűnő életen. Este színtelen arccal, foszlányos állapotban hazafelé, tizenegy körül mégis boldogan láttam, hogy működik a kivilágított szökőkút. Hogy emberek is összegyűlnek. Vagy csak madarak egyensúlyoznak a csúszós kövön, csőrüket a vízbe merítve.
Akkor felállványozták az Újlaki templommal szembeni nagy házat. Kivártam. Aztán jött a fonódó villamos. Fogadtam, hogy az már soha, de soha nem készül el. Biztos voltam benne, hogy csak nyerhetek, s ha vesztek, hol leszek már? Végül nem is fizettem. Képtelenség.
Nagyon vártam, hogy a Budai Vár megújuljon. Lent a parton a Várkert, ami évek óta pusztult, s ahová egyszer belógtunk, átmászva a kerítésen, hogy megmutassam lányoknak, hol is volt az Ifjúsági Park? Már rég elvirágzott. (Földtúrás volt a színpad helyén, csöndes álom). Aztán a várkert is elkészült. És én még mindig itt busongtam, az árnyékom látszott a frissen festett falon. Még egy „évértékelőre” is elmentem, mert látni akartam belülről az épületet. Valamikor a múlt század hetvenes éveiben minden kedden itt voltam, sokszor hétvégén is. Más lett a budavári gót arany fent a Mátyás templomnál is. Most kezdik a Vár teljes rekonstrukcióját. Ez el fog tartani egy darabig. Gyermeket lehet majd felnevelni, annyi ideig. Ha ezt is megérem, zavarban leszek! Kevés az esély, nem is vágyom kitolni magam odáig a szökő időben.
De egyszer végre készen lesz a Város, mint egy szonáta, egy szimfónia. Legalábbis: majdnem. Addig is még az összekuszáltságban egy bizakodó, finom kérés. A Clark Ádám térről végre tűnjön el az ostrom ízű foghíj, a tűzfal, s a pőre lépcsőház. Ez egy fontos műtét a város lelkén. És nekem sietős!
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Hírlap