Jean-Michel Jarre a teljes életművét tárta elénk csütörtök este a Sportarénában. Az elektronikus zene atyjaként is emlegetett művész a negyven éve megjelent Oxygenetől az idén napvilágot látott Electronica című albumig kalauzolta a könnyűzene kedveleőit. De nem csupán egy teljes életművet kaptunk a klasszikusoktól a posztmodernig: a múltat, a jelent és a jövőt egyetlen futurisztikus képzelt valóságban ábrázolva egy zseni szemén keresztül láthattuk.
Azt azért elmondanám, hogy ha létezik ember, aki ki nem állhatja az elektronikus zenét, az én vagyok. Nekem a zene egyet jelent egy zenekarral, dobbal, gitárral, basszus gitárral és énekessel. Egyet jelent az üvöltő rock zenével és a négyakkordos punkkal. A lemezlovasokat nem tartom művészeknek, egy jobb laptop ma már csak pénz kérdése és „youtube dj” pedig tényleg bárki tud lenni.
Mindezek ellenére azt gondolom, egy valamire való zeneszeretőnek igenis látnia kell Jean-Michel Jarret élőben. Nem is feltétlen azért, mert rajong azért a zenéért, amit létrehoz, hanem pusztán azon oknál fogva, hogy ő az elektronikus zene alfája és omegája. Azt is mondhatnám, olyan ő az elektronikus zenének mint a rock and rollnak Elvis Presley vagy a Beatles. Tehát kötelező darab egy magára valamit is adó vájt fülű hallgatónak.
Pontosan emlékszem, hogyan is kerültem kapcsolatba Jean-Michel Jarreal. Első emlékképem az Oxygene album kissé hátborzongató borítója, ami sajnos sokkalta reálisabb, mintsem azt én tizen egynehány évvel ezelőtt gondoltam volna. S ha már megfogott az otthon talált vinyl lemez borító elrettentő külseje, kedvet kaptam a benne lakozó zene megismeréséhez is. Tizenévesen, a zenéről oly' keveset tudva, saját ízlésvilágomat még meg nem találva az Oxygene futurisztikus misztériuma magával ragadott. Aztán telt múlt az idő, de én mindig vissza-vissza tértem Jarrehoz és a szintetizátoraihoz. Aztán annyi minden más zenei inger ért, hogy csak néha napján tértem vissza a lemezlejátszóhoz, jobbára akkor, ha egy kis relaxációra, semmire nem gondolásra vágytam.
Így nem is igazán mélyíthettem el a kapcsolatom a francia művésszel úgy igazán, mégis egészen magától érthetődő volt, hogy budapesti látogatásakor találkoznom kell vele. Így hosszú évek távlatából ismét felszínre került Jarre úrral a kapcsolatom – melyet most már, a zenéhez éppen csak valamicskét konyító, ám mindenképpen hatalmas zenerajongóként létező személyem – ha akart volna sem hagyhatott volna ki.
Mit is vártam egy alig ismert, ám valahol mégis meghatározó múltbéli hőstől? Valójában azt, hogy kicsit belészeressek. Hogy átéljem a varázst, amit a zenéje okozott, az a zene, mely az ismeretlenségből a véletlennek köszönhetően érintett meg. Nos, nem egészen ezt kaptam. Ennél jóval többet adott nekem a csütörtök este, ugyanakkor némiképp valamivel kevesebbet is.
Az első két dal csalódás volt. Egy hang azt ismételgette a fejemben, hogy ez nem az Oxygene. Én meg mondogattam, hogy persze, hogy nem, mert az Oxygene negyven éve volt, ez a koncert pedig ma van. De a csalódott hang a fejemben egyre csak azt monda, ez nem jó és kezdett meggyőzni, hogy álljak fel és menjek szépen haza. Ugyanis ez a breakbeat messze nem az én világképemet tükrözte, túl egyszerűnek és túl sablonnak éreztem. Aztán a kezdeti ellenszenvet szerencsére felváltotta az érdeklődés és az izgalom. Rendben, az Electronica albumot nem nekem írták, de valamit azért biztosan tartogat a hozzám hasonló, „klasszikus elektronikát” kedvelő hallgatónak is a művész.
A harmadik számnál végre megnyugodtam, az Oxygene 2 ismerős analóg szinti hangja azt mondta, innentől már minden jó lesz. Valahol igaza is volt. Az Exit környékén már teljesen magába szívott Jarre különös, delíriumos, gépies, mégis emberséges, futurisztkus és realista, művi és valódi világa. Elkápráztatott, miként bánik a hangszerekkel, hogy tölti meg élettel azt a zenét, melyet sosem szerettem, éppen hamissága és élettelensége miatt. Hallottam, hogyan kerül érzelem a torzított gitárba és miként válik szívveréssé a dob dobbanása, hogyan történik meg a varázslat a szintetizátor néhány billentyűjének lenyomásával.
Elképesztő volt látni és hallani, miként kelti életre a félelmeket., a vágyakat, hogyan törli el a határokat múlt és jövő közt a ma élő egyik legnagyobb zeneszerző.
Természetesen a youtube dj-k létjogosultságát továbbra is tagadom és sosem fogok egyetlen lemezlovas munkássága előtt sem fejet hajtani, ugyanakkor Jean-Michel Jarre rádöbbentett, hogy nyitottabbnak kell lennem és el kell fogadnom a zenei világ sokszínűségét. Meggyőzött, hogy a „gépzene” is lehet élő, hogy a szintetikus hangok mögött is van érzelem.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: MTI