Lassan száz éve hordjuk Trianon keresztjét. Lassan száz éve választ el minket egymástól megkerülhetetlenül ez a rettenetes, fekete határkő. Magyart a magyartól, múltat a jelentől. És mivel a mai napig nem tudjuk, hogy mit kezdhetnénk vele, hogy hogyan kezelhetnénk ezt a helyzetet, hogy miként élhetnénk együtt ezzel a fájdalmas, otromba, ostoba kolonccal, ezért lehet, hogy jelenünket is elválasztja a jövőnktől.
A mai Magyarország vonalait távoli, idegen hatalmasságok rajzolták meg igazságtalanul, önkényesen, sőt, sokszor szinte értelmetlenül, mintha csak azt akarták volna mindörökre beleégetni az itt élők fejébe, hogy nem, nem dönthetnek semmiről, hogy azt tesznek velük, amit akarnak. A Romániának húzott új határ reszketeg vonalai olyan érthetetlenek, hogy felmerül a gyanú, talán csak azért nem húzták egyenesre Versailles-ban az urak, ahogy afrikai gyarmataiknál szokták, mert elveszett a vonalzójuk, attól pedig valamivel részegebbek voltak, hogy szabad kézzel egyenesre sikerülhetett volna. Nem csak minket irritál ez a határvonal, de a románokat is, az ő oldalukról nézve sem kevésbé irracionális. Lecsúszik róla a nagy, román tekintet és meg sem áll a Tiszáig. Ördögi leleménnyel lettek körénk húzva ezek a vörös vonalak. Nem követnek sem természetes képződményeket, sem az etnikai viszonyokat. Nem frontvonalak mentén merevedtek meg, nem gazdasági határokból alakultak ki, történelmi előzményeik sincsenek. Ezek a határvonalak már megrajzolásukkor garantálták a második világháborút és állandósították kis népeink ellenségeskedését.
Bécsnek, majd Párizsnak, később Berlinnek, végül Moszkvának egyformán jól jött ez a bármikor könnyen felszítható, vélt és valós sérelmek ápolására épülő, egymásra acsarkodó, kicsinyes és mindmáig tartó kelet-európai marakodás. Ma is haszonélvezője ennek minden olyan külső erő, amelynek érdekeltségei vannak a térségben. Trianon, a divide et impera politikájának mesterműve, kis népeink nyomorúságának sötét sarokköve. Nem csak azért tragédia, mert elválasztotta, szétlökte a magyarságot fél tucat súlyos problémákkal terhelt, mesterségesen összerótt országba, hanem azért is, mert elválasztott bennünket a többi néptől is, ahogyan őket is elválasztotta egymástól.
Nem gyógyul Trianon sebe, fáj még és vérzik, hol jobban, hol kevésbé, attól függően, kik és hogyan kotornak bele különböző szándékoktól vezérelten. Vérző, sorvadó, fogyatkozó nemzeteink ma is egymást méregetik, ahelyett, hogy együttműködnének a jóval erősebb nyugati és keleti hatalmak politikájával szemben. Az ősmúltról vitázunk, arról, hogy melyikünk volt itt előbb, miközben lassan százmillió migráns mozdul meg Európa felé az emberiség történetének legnagyobb népvándorlásában. Föl tudjuk fogni, hogy annyian vagyunk mi, magyarok, szlovákok, csehek, szerbek, horvátok, osztrákok, cigányok, szlovének és románok összesen, amennyivel röpke három évenként gyarapszik Afrika? A dicső múltat ápolgatva és a fényes jövőről álmodva észben tudjuk tartani, hogy a Világ lakosságának egyetlen egy százalékát sem tesszük ki? Nem mi, magyarok, hanem mi mind, az egykori Monarchia örökösei. Belegondoltunk már, hogy Kínában és Indiában ismeretlen városok bírnak olyan népességgel, amennyivel mi halálos ellenségekként fintorgunk egymásra? Ha ez így marad, ha továbbra is kitartunk privát nemzeti sérelmeink és avítt történelmi igényeink mellett, ha továbbra is egymással szemben határozzuk meg identitásunkat, akkor ugyanúgy el fogunk tűnni, mint a térség hajdani népei, az oly szívesen emlegetett, oly dicső hunok, avarok, dákok, illírek vagy gepidák.
Senki nem áll hozzánk olyan közel, senki nem hasonlít ránk annyira, és senki nem értheti meg problémáinkat úgy, mint a szomszédaink. A térképekre rajzolt vörös vonalak a valóságban alig pislákolnak, szinte nem is léteznek. Ha nem figyelünk, észre sem vesszük, amikor áthaladunk rajtuk, hiszen ugyanazok a növények nőnek és ugyanazok az épületek állnak Magyarországon éppúgy, mint Szlovákiában vagy Horvátországban. Sok helyütt semmiféle különbség sincs az egyik és a másik oldal között, még az emberek is annyira hasonlóak, szinte egyformák, múltjuk pedig, minél távolibb, annál összefonódottabb. Sokkal több bennünk a hasonlóság, a közös vonás, sokkal több az, ami összeköt minket, mint az, ami elválaszt. Ha erre ráébredünk, akkor begyógyulhat a fájó sebhely, akkor elmúlhat Trianon átka. Ha nem, akkor lassan elvérzünk mind. Ezért nem is annyira a nemzet, mint inkább nemzeteink összetartozását kellene felismernünk és erősítenünk.
ZeiG