Ha egy zenekar már fél évszázada rója a rock and roll országútjait, az mégiscsak tudhat valamit. Nem is egy nyugdíjas klubbéli bingó partyra ülhettünk be hétfő este a Sportarénába. Egy hamisítatlan, kemény rockos zúzást prezentált a Scorpions február 29-én. Profi zenészek, látványos színpadkép, tökéletes technika. Mindez német precizitással, s egy cseppnyi őrültséggel fűszerezve.
Bevallom, vegyes érzelmekkel vágtam neki a szökőnapi rock ünnepnek. Ismerem a Scorpions-t, egy zeneszerető embernek kötelező ismerni őket. A régi, ma már a rock történelemhez tartozó dalaikat is kívülről fújom, sőt, a Round you like a hurrican-t kifejezetten kedvelem is, mégis meglehetősen felületesen ismerem a bandát, s sosem akartam ezt az ismeretséget szorosabbra fűzni, valahogy nem éreztem magaménak a német világsztárok zenéjét.
Mégis várakozásteljesen vágtam neki a pesti éjszakának. Bár valójában éjszakáról korántsem beszélhetünk, hiszen előzenekar híján a Scorpions kezdett pontban negyed 9-kor , s a Going Out With A Bang olyan elementális erővel hangzott fel, hogy minden zsigeremben megborzongtam. S bár pontban 90 perc játék után olyan gyorsan távoztak a színpadról, ahogy érkeztek, ebben a pontosan másfél órás rockparádéban minden benne volt: romantikus klasszikusok és karcos ősrégi dalok, új slágerek, s néhány kevéssé ismert remek dal. Precíz gitárriffek és frenetikus dobszóló. Klaus Meine hangja ugyanolyan karakteres, mint 50 éve, Rudolf Schenker pedig fiatalokat megszégyenítve ugrál, táncol, tombol a színpadon. A nagy triumvirátushoz csatlakozó két zenész, ugyan a fiatalabb generációt erősítik, de meg kell hagyni James Kottak (dobok, vokál) és Paweł Mąciwoda (basszusgitár, vokál) játéka tökéletesen illeszkedett a nagy öregekéhez, így fél évszázad után is egy sokadik, de tökéletes felállást hallhattunk. S bár az egész koncert profi volt, azért mégiscsak a nagy csattanó James Kottak színpadi felemelkedése és dobszólója volt.
Kicsit furcsa, mikor a kemény rockerek romantikusak: a lírai balladákat annyira nem éreztem Scorpions közelinek, de például a Wind Of Change-t vagy a Send Me An Angel-t ki sem lehetett volna hagyni a setlistből. A nagy kedvenc magyar zászlózás is megjelent a németek repertoárjában, ám hozzá kell tennem, hogy ezt a klisét eddig a Scorpionstól láttam a legszebben megoldani: a hatalmas kivetítőn – mely a teljes színpadkép legszervesebb része volt – jelent meg a nemzeti trikolor s árnyékként a zenészek sziluettje rajzolódott ki rajta.
Nekem a legnagyobb kedvencem az a kis négydalos mix volt, ami a 70-es évek Uli Roht-os időszakából való. Számomra ez idézte leginkább a Scorpions fénykorát, s mintha némi – az együttesre oly’ kevéssé jellemző – spontaneitást is felfedeztem volna.
Mindezek alapján azt sem vethetjük a szemükre, hogy immáron hatodik éve búcsúztatják magukat. Azonban se többet, se kevesebbet nem hoztak, mint amennyit elvárt tőlük az ember. Ezt sem feltétlenül nevezném negatívumnak, nyilván egy rajongót az egekig repítetett minden egyes hang, de még a Wind Of Change fütyörészése is, de egy hozzám hasonló külső szemlélőt kevéssé kerített hatalmába az extázis.
A Scorpions továbbra sem lesz az elsőszámú kedvencem, de minden elismerésem Klaus Meinenek és zenekarának, hangulatos, profi, minőségi kis koncertet adtak, s újabb bizonyosságot nyert, hogy a rockzene örök. Remélem, olyan hosszúra nyúlik majd a búcsúzkodás, hogy még egyszer tiszteletüket teszik majd kishazánkban.
Szerző: Kaiser Vivien
Fotó: Mohai Balázs – MTI