A műemlékvédelemmel összefüggő, olyan témával kívánok foglalkozni, amelyről csak igen ritkán esik szó, de ha mégis, akkor sem talál visszhangra. Ez pedig nem más, mint a műemlékeink látogatottsága. Első pillanatban úgy tűnik, hogy ennek nem sok, sőt semmi köze sincs egy műemlékileg védett népi épület helyreállításához, vagy fenntartásának kérdéséhez. Mondandómmal éppen arra szeretnék rávilágítani, hogy nagyon is sok a kapcsolat közöttük.
Minden műemlékileg védett épületünk használat, vagy látogatottság hiányában holt emlékanyaggá válhat, elveszítheti kulturális, történeti, esztétikai értékét, vagyis védettségének indokát és értelmét. Ez megtörténhet az épület helytelen használata következtében is. Erre valójában soha nem is gondolunk, amikor egy jeles műemléki épületet, egy kastélyt, várat, vagy templomot meglátogatunk. Ez nem jelent problémát egy műemléki lakóház vagy középület esetében sem. Nem ez a helyzet azonban a népi épületek vonatkozásában. Ezek jellegüknél fogva, kevés kivétellel, az ország falvaiban, kis településeiben, vagy éppen azok határában, – pl. malmok, présházak, – találhatók. Jelentős hányaduk tájház, a többi gazdasági, ipari, vallási vonatkozású épület vagy építmény. Ezek fenntartója és üzemeltetője általában a helyi önkormányzat, pár helyen valamilyen alapítvány, néhány pedig magántulajdonban van. Látogatottságuk az országon belüli elhelyezkedésüktől, megközelíthetőségüktől függően változó, átlagosan azonban rendkívül alacsony, a rendelkezésre álló elég bizonytalan adatok alapján objektumokként nem éri el az évi 100 főt sem.
Most tegyünk egy kis kitérőt, hogy megértsük a probléma lényegét. Messziről kell kezdeni. Világelsők voltunk az 1949-ben megalkotott törvényerejű műemléki rendelet (13/1949.tvr.) megalkotásával, amely lehetővé tette az „in situ”, vagyis helyben maradó népi épületek műemléki védelmét is. Ezzel 15 évvel megelőztük a műemlékvédelem nemzetközi kartáját (Velencei Charta), melybe a népi épületek, vagyis nem az un. „grand art” építészet körébe tartozó objektumok védelme csak 1964-ben került bele. Az említett rendelet lehetővé tette a népi építészeti állomány szervezett formában történő feltárásának megkezdését, kiemelkedő egyedei védelmének előkészítését és megvalósítását. Hollókő, mint népi épületekből álló együttes, világelsőként vált 1987-ben a világörökség részévé, egyidejűleg az Athéni Akropolisszal, a Kínai Nagyfallal, és a Velencei Lagúnákkal. Tájházaink pedig 2001-ben kerültek fel a világörökséggé nyilvánítás várólistájára.
Mindehhez azonban olyan intézmények kellettek, mint az Építésügyi Minisztérium Műemléki Osztállyal és népi építészeti referenssel. Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) 17 fős népi építészeti csoporttal, regionális építésvezetőségekkel, kivitelező gárdával, hagyományos technológiákat ismerő kitűnő mesteremberekkel. Városépítési Tudományos Tervező Iroda műemléki osztállyal. Kellettek nemzetközileg elismert, nagy tudású, nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek. Kellett és megvolt a kormányzati támogatás is. Az 1970 évekre a magyar műemlékvédelem szakmai körökben Európaszerte tekintély, ismertséget és elismerést vívott ki magának.
Nem kívánok belebonyolódni annak a szomorú folyamatnak részletes ismertetésébe, amely a rendszerváltás után a műemlékvédelmünk területén megindult. Nincs Építésügyi Minisztériumunk. Az azt helyettesítő, de valójában pótolni nem tudó intézményekben műemléki ismeretekkel és tapasztalatokkal nem rendelkező, hozzá nem értő személyek kerültek döntést hozó pozíciókba, akik a mindenáron történő változtatás kényszerétől vezérelve, a sok éves múlttal bíró, nagyszerű eredményeket elérő, műemlékvédelmi szervezeteinket, teljesen szakszerűtlenül és indokolatlanul, többször is átszervezték, mondhatnánk azt is, hogy felszámolták. A műemlékileg védett népi épületek fenntartására, állagmegóvására, valamint falukutatásra egykor biztosított állami pénzforrások már több mint egy évtizede megszűntek. A még meglévő népi építészeti értékeink feltárásának és megóvásának szándékáról már szó sem esik. 1974-ben az akkori Minisztertanács határozata 10 éven belüli felhasználásra 30 millió forintot biztosított, hogy az állam megvásárolhasson, és ezzel megmentsen mintegy 200 veszélyeztetett népi műemléket. Valójában ez az akció képezte az alapját a tájház hálózatunk létrejötténk. Akkor a népi műemlékek jelentős része állami tulajdonban volt. Ma az állam kizárólagos tulajdonába tartandó műemlékek között mindössze 29 népi épület található, köztük 21 tájház vagy falumúzeum. Minden egyéb műemlékileg védett népi épület az önkormányzatok kezelésébe került. Vagyis az állam nagyrészt kivonult a műemlékvédelemből.
A jelenlegi műemléki szervezet, a 310/2012(XI.6) Korm. Rendelettel létrehívott Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központnak már a hivatalos megnevezése is utal arra, hogy ennek az új szervezetnek valójában egy profit orientált műemléki ingatlankezelő vállalattá kell válnia, ahol elsődleges szempont a turizmus, idegenforgalom, profit, stb. érdekeinek kiszolgálása, akár a műemléki szempontok rovására is. A világelső népi építészeti műemlékvédelmünk, Európában is egyedülálló népi műemlékeink fenntartása, a még meglévő értékeink feltárása ebbe a konstrukcióban aligha fér bele.
Az előzőekből kiderült, hogy jelenleg a nagyszámú műemlékileg védett népi épület, 29 db. kivételével, önkormányzati kezelésbe került. Ma az országban kb. 400 tájház, falumúzeum, emlékház van, melyek jelentős része egyúttal műemlék. Ezeken kívül ott vannak a mezőgazdasági, ipari, egyházi jellegű műemlékek: malmok, magtárak, különböző falusi szakmák műhelyei, haranglábak, stb. Ezeket fenn kell, fenn kellene tartani, üzemeltetni, olykor felújítani, állagát megóvni. Kérdés, hogy miből?
A „miből” kérdésre a válasz rendszerint az, és éppen azok részéről, akik miatt ezt a kérdést fel kell tenni, hogy hát pályázni kell. Csakhogy a pályázati kiírásaink és azok feltételeinek teljesítése rendkívül bonyolult, az eredmény pedig teljesen bizonytalan. A pályáztatási rendszer legnagyobb hibája az, hogy az ország védett népi építészeti emlékanyaga ismeretének hiányában, nem a valós sürgősségi igény figyelembevételével történik a döntéshozatal. Azonkívül a pályázatok főleg programok megvalósításáról szólnak. Épület, építmény felújításra, karbantartásra szinte egy sem. Pedig ezek a romlandóbb anyagokból, – vályog, zsúp, nád, zsindely, stb. – megvalósult népi épületek fennmaradását csak a rendszeres karbantartás tudja biztosítani. Addig, míg az egyéb műemlék épületek általában ingyen, ritkább esetekben, – múzeumok, kastélyok, olykor templomok, belépő díjért látogathatók, – fenntartásukat akkor sem az utóbbi összegek biztosítják, az más keretből történik. Népi műemlékeink esetében a fenntartást az önkormányzatnak kell kigazdálkodnia. Ezért pl. egy alig néhány százfős településben lévő tájház esetében ez jelentős terhet ró az önkormányzatra. Hiszen a tájházak legtöbbje nem csupán egy épületet, hanem egy teljes gazdasági portát foglal magába, lakóházzal, pajtával, istállóval, góréval, ólakkal, kúttal, stb. Itt jól jönne segítségül a belépődíjakból származó haszon. Tájházaink ma vagy ingyen, vagy 2-300 Ft-ért látogathatók.
Azonban, amint láttuk, a látogatók száma oly csekély, hogy ennek hozama a karbantartás szempontjából jelenleg nullával egyenlő. Más jellegű védett épület, pl. egy szoknyás harangláb esetében pedig belépődíj számításba sem jöhet. Ha pedig így áll a helyzet, akkor lehet, hogy pl. egy vihar okozta kárt az önkormányzat már helyre sem tud hozni, és állami támogatás hiányában lassan nyűgnek fogja érezni egy ilyen objektum fenntartását, és végül kényszerűségből vagy tudatosan, inkább hagyja leromlani az épület állagát, hogy aztán kérhesse a műemléki jegyzékből való törlését.
Pedig nem akármilyen kulturális értékről van szó. Az hogy a XXI. században, egy ország közel 400 népi épületet vagy épületegyüttest, berendezet lakóházakat, száraz-, szél-, és vízimalmokat, kisipari műhelyeket, gazdasági és egyházi jellegű objektumokat helyreállítva, az eredeti helyén (in situ) megőrizzen, védjen, gondozzon, a történelmileg már letűntnek, sokak szerint túlhaladottnak tekintett korszakokból, az világviszonylatban is egyedülálló teljesítmény, valódi HUNGARIKUM. A magyar népi építészet, melynek sokszínűsége ellenére is, egységes karaktere van, páratlan formagazdagsága miatt, amúgy is szigetként jelenik meg, a teljesen más jellegű, gyakran emeletes, részben favázas technológiával építkező, környező államok népi építészete között, és már csak ezért is érdeklődésre számíthat. A tájházak pedig berendezésükkel komplex módon mutatják be a magyar népművészet, népi kismesterségek és a mindennapi életvitelhez szükséges eszközök teljes tárházát, így együtt a magyar nép történetének, kultúrájának, alkotókészségének, tehetségének, páratlan és pótolhatatlan dokumentumai.
Mint már említettük, a látogatottság tartós hiánya, annak növekedés nélkül, ezeknek a műemlékeknek a fennmaradása veszélyeztetve van. Pedig a műemlékileg védett népi épületekkel, és a tájházakkal kapcsolatos propagandával látszólag nincsen baj. Az elmúlt években számos értekezlet, ankét, megbeszélés foglalkozott velük. Szakcikkek, tanulmányok jelentek meg róluk. Sok testület, alapítvány tűzte ki céljául a népi építészeti emlékek védelmét. A napi, heti, havi sajtóban gyakran jelennek meg rövid cikkek tájházakról, népi műemlékekről. A rádió és főleg a Duna TV. műsorai rendszeresen foglalkoznak egy-egy tájházzal, falumúzeummal. A különböző országos, megyei, kistérségi turizmussal foglalkozó szervezetek információs kiadványaiban szerepelnek a tájházak címei, olykor rövid ismertetésük is. Van Tájház Szövetség és Akadémia. Az interneten is megtalálhatók a tájházak nagy része. Ezek után fel lehet tenni a kérdést: akkor mi a baj? Miért nincs érdeklődés, miért ilyen kicsi a látogatók száma?
A baj az elmélet és a valóság közötti óriási szakadék. Gazdasági okokból a tájházaink töredékében van csak gondnok. Ez azt jelenti, hogy tájházaink jelentős részébe, egyszerű látogatóként, előzetes bejelentés nélkül, olykor még akkor sem, nem lehet bejutni. Ha ehhez hozzászámítjuk azt, hogy tájházaink nagy része főutaktól távoli, nehezen megközelíthető, kis településekben található, akkor a helyzet még rosszabb. Hiszen ha valaki konkrét céllal kíván megtekinteni egy tájházat, és oda csak úgy tud bejutni, hogy előtte hosszasan kell keresgélni a gondnokot, vagy a falu másik felén levő polgármesteri hivatalba kell mennie a kulcsért bejutás céljából, amely a hét végén különben zárva tart, vagy a lakóktól kell érdeklődnie, hogy hol keresse a tájházat, annak biztos, hogy elmegy a kedve további tájház látogatástól. Pedig a népi építészet még megmaradt emlékanyaga, ezen belül a tájházak a magyar népi hagyományok és kultúra terjesztése vonatkozásában, egyedülálló lehetőséggel bírnak, ugyanakkor fenntartásuk, működtetésük okos szervezéssel akár nyereségessé, sőt, szinte azonnal, különösebb beruházás nélkül, gazdaságunk egyik húzó ágazatává válhatna. Hogyan.
A tájházakat a falusi turizmus szállás és vendéglátó helyeihez hasonlóan turisztikai célponttá kell tenni, és a helyszínre kell vinni a látogatókat. Az utóbbi észrevétel rávilágít idegenforgalmi, és turisztikai propagandánk egyik alapvető hiányosságára. Idegenforgalmi intézményeink a wellness hétvégek és a vendégéjszakák bűvöletében élnek. Az, hogy mit látnak a külföldiek hazánkból, már kevésbé érdekli őket. Programjaikban a magyar vidék látnivalóiból nagyon kevés szerepel, azt szinte teljesen mellőzik. Nagyon sok szó esik ugyan a falusi turizmusról, ami a valóságban rendszerint csak falusi szálláshely biztosítást jelent. Belföldi programokat is kínáló utazási irodáink prospektusainak kínálatában egyetlen népi műemlék vagy tájház látogatást jelenleg mutatóban sem találni. Ezen kell változtatni. Vagyis mozgósítani kell minden turisztikával, idegenforgalommal kapcsolatos intézményt, valamennyi utazási irodát, összehangolva azok tevékenységét, hogy minél több, főleg külföldi látogatók csoportjai, szervezett módon, olyan túra programok között válogathassanak, melynek egyik állomását egy tájház jelenti. Vagyis az idegenforgalom szempontjából exponált helyeken nem elég egy szép információs iroda, egy mutatós prospektus, az embereket szervezetten oda kell vinni a helyszínre. A nagyobb szállodákba, panziókban, üdülőkben a recepción ott kell lenni a feltűnő plakátnak, amely a környékbeli látnivalók, köztük feltétlenül egy tájház, megtekintését hirdeti, egésznapos buszos kirándulás keretében, akár a hét minden napján. Természetesen ehhez az illetékeseknek meg kell szervezni és biztosítani kell a buszt, idegenvezetőt, esetleg tolmácsot, és az egész napi programot.
Tudom, hogy ezt első hallásra sokan utópiának fogják tartani. Azonban ha meggondoljuk, hogy pl. a Balaton közeli Sármelléki repülőtér forgalma egyre nő, és oda nem az egy-két éjszakás vendégek érkeznek gépkocsival, hanem Hévízen, Zalakaroson és más környékbeli szállodákban minimum egy hetet vagy tíz napot pihenni vágyók, köztük nem kis számban az idősebb generáció, akkor mindjárt nem tűnik utópiának. Ezeknek a látogatóknak a mozgástere gépkocsi hiányában korlátozott. Egy ilyen buszos kirándulás igen csábító lesz számukra. Figyelembe véve tájházaink nagy számát, a különböző utazási irodáknak ez hatalmas üzleti lehetőséget jelentene, hiszen az ilyen csoportos kulturális körutakért fizetni kell, ami az említett vendégkörnek minden bizonnyal nem lenne probléma. Ezeket az utakat megelőzve azonban, az idegenforgalmi szervezeteknek, vagy utazási irodáknak, szerződést kellene kötni a tervezett program által érintett tájházak üzemeltetőjével, miszerint a buszos program költségébe bekalkulálnának a tájház látogatására fejenként 1000.- Ft.-t, ami aztán átutalásra kerülne az üzemeltetető részére. Ha ez a program realizálódna és egy tájházat naponta csak egy busznyi (40 fő) látogató tekintene meg, heti hat napot számolva, a tájház üzemetetője részére ez egy hónapban 1.040.000 Ft. bevételt jelentene. Ez egy évben, a látogatási szezon hosszától függően, elérheti a 10.000.000 Ft-t is. (Az egyéni látogatók esetében továbbra is célszerű fenntartani az 1-200 Ft.-os belépési díjat.) Mindez mit jelent gazdaságilag?
Amint látható, már egyetlen tájház és napi egy látogatócsoport esetében is, ez a megoldás nagyon jelentős bevételt eredményezhet a műemlék épület fenntartója részére, amely nemcsak a mindig helyszínen tartózkodó, tisztességesen megfizetett alkalmazott (gondnok, teremőr) bérét fedezné, és ezzel biztosítaná az állandó nyitva tartást, de maradna pénz a folyamatos karbantartásra, szükség esetén felújításra, a legtöbb helyen hiányzó mosdó, mellékhelyiség létesítésére, fűtésre. Utóbbi alapvetően fontos a népi épületek esetében. A tájházak legtöbbjében jelenleg is működőképes, vagy kisebb beruházással azzá tehető tüzelő berendezések, kályhák, kemencék vannak. Fűtésükkel az ország egyetlen olyan falusi kulturális célpontjává válhatnának, melyek kora tavasszal, késő ősszel, vagy akár télen is látogathatók lennének.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen programot nem lehet egyik napról a másikra beindítani, főleg nem egyszerre kb. 400 tájház esetében, amelyek közül valószínűleg nem is lenne mindegyik azonnal alkalmas erre. Az előzőekben példaként egy olyan tájegységet jelöltünk meg, ahol a jelenleg is meglévő tényleges adottságok nagy bizonyossággal lehetővé tennék ennek a programnak a beindítását és sikerét. Azonban számos olyan idegenforgalmi szempontból exponált vidéki helyszín van, főleg gyógyvizű termálfürdők, ahol a vendégek hosszabb időt töltenek, és ahol ezért indokolt lenne elindítani ennek a programnak a megvalósítását. A teljesség igénye nélkül: Balf, Berekfürdő, Bogács. Bükfürdő, Cserkeszőlő, Egerszalók, Gyopárosfürdő, Hajdúszoboszló, Harkány, Hegykő, Igal, Kehidakustány, Lipót, Mezőkövesd-Zsórifürdő, Mórahalom, Parád. A nagyobb települések közül Eger, Gyula, Sárvár.
Természetesen, a tájház látogatás, a szervezett, egy napos buszos programnak csupán az egyik állomása lehet, azt párosítani kell más látnivalók megtekintésével. Itt kapcsolódnak a témához az egyéb, nem tájház jellegű népi és egyéb műemlékek. A szél– száraz– és vízimalmok, kovácsműhelyek, kékfestőműhelyek, csárdák, stb. amelyeket az autóbuszos programok szintén érinthetnek. Ezek jelentős része üzemképes, vagy azzá tehető, és működés közben is bemutatható lenne, sőt ezek alkalmasak lehetnének hagyományos terméke előállítására is. Mindez a régi népi mesterségek felélesztését és továbbélését is elősegítené. Az épületek folyamatos használata, látogatottsága, élővé tétele pedig biztosítaná a műemlék folyamatos karbantartását.
A tájházakkal kapcsolatos gazdasági lehetőségek azonban nem merülnek ki az előzőekben leírtakkal. A tájházak majd mindegyikében van egy-két, nem berendezett, raktárnak használt, vagy éppen üresen álló helyiség. Amennyiben az előzőek szerint biztosítottá lehet tenni a látogatottságot, ezek a helyiségek üzleti szempontból rendkívül változatos módon kihasználhatók. Csupán felsoroljuk a lehetőségeket a teljesség igénye nélkül: Néprajzi, népművészeti, a tájházzal kapcsolatos könyvek, albumok árusítása. Ez üzleti lehetőség könyvkiadóknak, terjesztőknek. – Néprajzi, népművészeti, népzenei CD és DVD lemezek árusítása. Üzleti lehetőség ezek előállítói és terjesztői részére. – Reprint és új levelezőlapok árusítása a tájházról, a faluról, a környékbeli műemlékekről, nevezetességekről. Üzleti lehetőség ezek előállítói részére. – Múzeumainkban elfekvő, a településre vagy a környékre vonatkozó felmérési rajzok, archív fényképek másolatainak állandó kiállításként történő bemutatása. Ez egyrészt élővé tenné a múzeumi anyagot is, és emelné a helyiek önbecsülését. – Helybéli, ill. környékbeli népművészek, népi iparművészek termékeinek árusítása. A külföldiek tisztességes árért, első kézből, hiteles népművészeti terméket vásárolhatnának, és vihetnének haza. Ezek forgalmazásának lehetősége megoldaná a még talpon maradt népművészeink, népi iparművészeink termékeinek értékesítési gondjait és biztosítaná szakmájuk továbbélését, sőt újbóli felvirágzását. Ez újabb gazdasági lehetőség. – Állandó népművészeti műhely létesítése. (Ilyen van pl. Magyarlukafán.) – Helyi termékek, ételspecialitás, ital, konzerv, sajt, méz, lekvár, fűszer, stb. árusítása. Korlátozott vendéglátás. A kemencék kihasználása friss péksütemény, lángos, fánk és más helyi specialitás elkészítésére. Pohár helyi bor vagy kupica pálinka. Ehhez főző, sütő háziasszonyok kellenek. Ez a helyiek számára munkalehetőség. – Az arra alkalmas udvaron, esetleg nagyméretű pajtában a helyi egyházi, világi népszokások felelevenítése és bemutatása, lakodalmak, esküvők, disznótorok lebonyolításának lehetősége.
Kellő számú, és egész évben egyenletesen érkező látogató csoportok esetén, nem kizárt, hogy élelmes vállalkozó a tájház közelében büfét, cukrászdát, vagy éppen kisvendéglőt nyit, ami újabb munkalehetőséget jelenet és növeli a falu lakósságot megtartó képességét. Mint látható, egy jól üzemeltetett és intenzíven látogatott tájház rendkívül sok kulturális, tudományos, kereskedelmi, idegenforgalmi, de még gasztronómiai tevékenységnek is nyújthatna életteret. Valószínű, hogy a lehetőségeket még ki sem merítettük. Pedig ezek igen jelentős számú munkahely létesítését is jelentenék. Hiszen a könyvkiadók és terjesztők, a CD és DVD lemezkészítők és forgalmazók, az idegenforgalmi, turisztikai intézmények, utazási irodák részére mindez a tevékenységük kibővítését jelentené. A népi kézművesek és népművészek, tolmácsok, sütő asszonyok, termékárusítók, gondnokok, teremőrök, stb. pedig munka és értékesítési lehetőséget kapnának. Figyelembevéve, hogy mindez 350-400 helyszínhez kapcsolódna, akkor akár több ezres munkahely létrehozásának lehetőségéről is beszélhetünk.
A tájházaknak, és a falusi műemlékeknek a turizmus homlokterébe állítása, az említett gazdasági lehetőségeken túl, idegenforgalmi, turisztikai politikánk viszonylatában is új szellemet kell, hogy hozzon. Említettük, hogy tájházaink jelentős része, fő útvonalaktól távolabbi, kis településeken található. Éppen ezért utazási irodáink kínálatában újszerű, a tájházak körzetében lévő, országunk kevésbé ismert, idegenforgalmi szempontból eddig szinte teljesen mellőzött tájait és főleg falusi látnivalóit bemutató körutaknak, úti céloknak is meg kell jelennie, mivel maga a tájház csak egy állomása lehetne egy ilyen körútnak. Falvainkban ugyanis óriási mennyiségű, csak hazánkra jellemző, idegenforgalmunk szempontjából eddig általában mellőzött műemlékek, kulturális, művészeti, történelmi, természeti értékek találhatók, amit szeretnénk néhány példával megvilágítani.
Falusi barokk templomaink, kastályaink, kúriáink, szinte kivétel nélkül az Osztrák– Magyar Monarchia időszakában épültek fel. Akkortájt sok, nagynevű osztrák, német, olasz mester és tanítványaik dolgoztak ezekben a templomokban. Nem véletlen tehát, hogy egy kis falu templomában is csodálatos főoltárt, ritka szép barokk szobrokat, értékes festményeket, pompás faragott bútorzatot, orgonaritkaságokat lehet találni és olyan, európai hírű nevekkel találkozunk, mint Maulbertsch, Kracker, Paul Troger, Ignac Cimbal, idősebb és ifjabb Dorfmeister, Marco Casagrande, Canevale, stb.
Ha már a templomokat említettük, említsük meg falusi templomaink közül a csodálatos bélapátfalvai XIII. századi ciszter apátsági templomot, a boldvai hasonló korú református templomot, a türjei, francia mintára épített premontrei prépostsági téglatemplomot, a tornaszentadrási ikerszentélyes románkori templomot, vagy a feldebrői altemplomot. Külön kell, hogy megemlítsük Jászszentandrás katolikus templomát, ahol Aba Novák híres freskói találhatók, vagy Sümeg plébánia templomát Maulbertsch főművével. Azt is kevesen tudják, hogy Fischer von Erlachnak, az egyik legnagyobb osztrák barokk építésznek temploma áll a Baranya megyei Nagynyárád községben. És ott vannak az Ormánság festett fatáblás mennyezetű – (virágos reneszánsznak is nevezett) – református templomai, vagy az ÉK. magyarországi un. szoknyás haranglábak. Tehát van mit megmutatnunk. A felsorolt templomok egyike sem szerepel, vagy csak nagyon ritkán utazási irodáink programjaiban. Hasonló mellőzöttség tapasztalható falvaink egyéb értékeinek, kálváriák (pl. Magyarpolány, Bóly), falusi múzeumaink (pl. Cecei Csók István múzeum, Zalai Zichy múzeum), a főutaktól távol eső váraink (pl. Ozorai Pippó helyreállított vára), hazánk nagyjainak és történelmünk emlékhelyei (pl. Mohácsi, Muhi, Vésztő-Mágori, Somogyvári történelmi emlékhelyek), továbbá természeti értékeink (pl. Szentbékkálla kötenger, Jeli arborétum), stb. propagálása terén is.
Amennyiben az ilyen újszerű, a vidék, a falvak műemlékeit is bemutató körutak szervezése bekerülne az idegenforgalmi, turisztikai, utazási irodáink kiemelt feladatai közé, annak haszna, a már említett gazdaságin kívül, több területen is érezhető lenne. Ezek közül nagyon fontos, hogy azok a települések, ahol valamely helyi érték miatt, az újragondolt idegenforgalmunk rendszeresen turistacsoportokat vinne, az érdeklődés hatására biztos, hogy azt megbecsülésnek tekintenék, nőne a lakók önérzete, a közösségi szelleme. Ettől kezdve fontosnak tartanák, az addig esetleg elhanyagolt, értékeik gondozását, ápolását, megpróbálkoznának a turisták látogatási idejének meghosszabbítása céljából vállalkozásokat indítani (vendéglátás). Vendégmarasztalónak szóba jöhet még, olyan helyi kulturális tevékenység is, mint egy helyi népdalkórus, citerazenekar, vagy tánccsoport rövid bemutató műsora. De templomi hangverseny is elképzelhető. Vagyis a kiindulási alapnak tekintett 350-400 tájházzal rendelkező falun kívül, további hasonló számú, vagy még több település életében hozna érezhető pozitív változást. Nőne a vidék megtartó képessége.
A másik, talán legfontosabb hozama a falusi turizmus említett eszközökkel történő gazdagításának, erkölcsi jelentőségű. A külföldi turisták egyrészt valóba „magyar” élményekben részesülnének. Azt a Magyarországot ismernék meg, amit eddig senki nem mutatott meg nekik. Videó felvételeikkel, emlékeik továbbadásával, valamint az általuk megvásárolt kiadványok, népművészeti tárgyak hazavitele által, azok külföldön történő megismerését is elősegítenék, és ezzel költséges propaganda nélkül is, nagymértékben hozzájárulnának országunk megismertetésének, sokszor megtépázott, jó hírének helyreállításához.
Amint láttuk, az előzőekben leírt lehetőségek megvalósítása pénzt nem, vagy csak nagyon keveset igénylő, sőt azt termelő, elsősorban szervezési feladat lenne. A probléma az, hogy azok az intézmények és személyek, akik ennek a programnak a megvalósításában érdekeltek lehetnének, általában nem is tudtak, tudnak ezekről a lehetőségekről, nincsenek egymással kapcsolatban és eddig még senki meg nem kereste és le nem ültette őket egy asztalhoz ezek megbeszélésére. Ezt a mulasztást pótolni kellene. Talán egy ilyen konferencia és annak nyomtatásban is megjelenő anyaga szintén hozzájárulhat ennek a kérdésnek a megoldásához. Az előadásunk végén, a teljesség igénye nélkül felsoroljuk a javasolt program megvalósításában feltétlenül érdekelt személyeket és intézményeket.
Az elhangzottakat figyelembe véve, szomorúan kell megállapítanunk, hogy pillanatnyilag, a magyar népi műemlékeknek, ezen belül a tájházaknak, egyáltalán a magyar népi építészet még meglévő és megmenthető emlékanyagának jelenleg nincs valódi gazdája. 2002-ben múzeumi szakemberek közreműködésével megalakult ugyan a Magyarországi Tájházak Szövetsége. Ez a testület igen hatékonyan tevékenykedik, de mivel lényegében ez is társadalmi szervezet, az eredményei inkább lokális jellegűek, a vázolt okok miatt, nem tudott és nem tud a teljes tájház állomány gazdájává válni. Hogy ez mennyire így van, arra rávilágít a Szövetség 2006 évi tisztújító közgyűlésére készített beszámoló következő bekezdése: „Nem sikerült előre lépni egy olyan egységes kezelési terv kidolgozása témájában, amely valamennyi hazai tájház létesítésének, működtetésének és hosszú távú megőrzésének személyi és tárgyi feltételeit, kritériumait tartalmazza. Ennek szükségességét az örökségvédelem-múzeumügy képviselői vitatják, annak ellenére, hogy ennek a tájházak jövője és egységes kezelése szempontjából nagy jelentősége lenne.” Sajnos, a 2006-ban leírtakat a mai napig érvényesnek lehet tekinteni, és nem csupán a tájházakra, hanem a teljes népi műemlékállományunkra vonatkozóan is.
A még magmaradt magyar népi építészet ügye, műemlékké és nem műemlékké egyaránt, már túl van azon a bizonyos 24-ik órán. Az elmúlt másfél évtizedben, a legfelsőbb szintű, felelős építésügyi igazgatás hiánya, és az állami támogatás teljes megszüntetése miatt, a szemünk láttára pusztultak el gyönyörű népi épületek, mentek tönkre harmonikus falusi utcaképek, hogy helyükbe a már számtalanszor módosított, a népi építészeti hagyományokat semmi bevevő és mind engedékenyebb építési szabályzat és engedélyezési eljárás következtében, tájidegen szörnyszülöttek tegyék tönkre hagyományos faluképeinket. Hazánkban, az utóbbi években szép számban letelepedett, időszakosan vagy végleg itt tartózkodó külföldieket, éppen az ilyen épületek látványa, könnyű megszerezhetősége és a falusi miliő késztette az ittmaradásra. A megvett épületet nem bontották el, hanem szépen rendbe hozva korszerűsítették, bizonyítva azt, hogy ezek az épületek, karakterük megőrzésével, belső átalakítással a ma igényének megfelelő otthonná alakíthatók. Ma már számos jó példa van arra is, de nem elég, hogy a népi építészetünk páratlanul gazdag formakincse alkalmazható a modern építészetben is. Vagyis amikor védeni akarjuk a magyar népi építészetet, nem könnyhullató nosztalgiáról van szó, hanem tényleges kulturális értékek megmentéséről, hasznosításáról és azoknak korszerű formában történő továbbélésének biztosításáról.
Az elmúlt évtizedek pusztítása ellenére azért még mindig nagyon sok védelemre érdemes népi építészeti emlékanyagunk van. Főleg alig fejlődő, kisebb falvainkban. Gyönyörű házak, részben érintetlen házsorok, utcaképek. De a lakóházakon kívül is még nagyon sok egyéb épület, építmény: gazdasági épületek, pincék, présházak, kálváriák, képoszlopok, stb.
Összefoglalva az elmondottakat. Ha nem akarjuk, hogy a műemlékileg védett és nem védett, még igazából feltáratlan népi építészeti értékeink néhány éven belül a szemünk láttára megsemmisüljenek, azonnal létre kell hozni egy olyan szervezetet, amely ezt a kulturális kincset, kizárólag csak a népi építészeti emlékanyagot kezelni, gondozni, felügyelni tudja, és biztosítja a falukutatások újbóli megindításának lehetőségét. Ki kell hangsúlyoznunk a kizárólagosságot, mivel meggyőződésünk, és ezt a tapasztalat is bizonyítja, hogy a magyar népi építészet védelmének ügyét, annak sajátos jellege miatt, nem szerencsés integrálni egyéb műemlékek problematikájával foglakozó szervezetbe. Ott, az éves kötött költségkeret miatt, bármekkora is legyen az, óhatatlan, hogy ne egy pusztulóban lévő kastély, állagában veszélyeztetett templom, vagy várrom kapjon előnyösebb megítélést pl. egy három helyiségből egykori parasztházzal szemben.
Mivel az előzőekben már felvázoltunk egy olyan tervezetet, amely a műemlékileg védett népi épületek egy tekintélyes hányadának, a tájházaknak az önfenntartását biztosítani tudja, reméljük, hogy miniszteriális szinten előbb-utóbb észreveszik, hogy nemcsak a népzene, néptánc, népművészet jelent támogatásra érdemes kulturális kincset, hanem azok az épületek is, amelyekben ezek az értékek megszülettek, és amelyek elpusztulásuk esetén pótolhatatlanok.
Végezetül, mint ahogy azt az előzőekben jeleztük, a teljesség igénye nélkül felsoroljuk mindazon személyeket és intézményeket, akik és amelyek érdekeltek lehetnek egy-egy megyében a javasolt program megvalósításában:
– A tájházzal, falumúzeummal, faluházzal, emlékházzal, emlékszobával rendelkező települések polgármesterei.
– Magyar Turizmus Zrt.
– Turisztikai Menedzserek Szövetsége.
– Általában minden megyei turisztikai, idegenforgalmi iroda, szervezet, utazási iroda vezetője.
– Megyei múzeum igazgatója.
– Valamennyi olyan könyvkiadó és terjesztő, melyeknek néprajzzal, népművészettel, népépítészettel kapcsolatos kiadványaik vannak.
– Megyei könyvtárak képviselői.
– Népművészeket, népi iparművészeket összefogó megyei szervezetek vezetői.
– A témába vágó CD és DVD lemezek készítői és forgalmazói.
– A megyei önkormányzat kulturális ügyekkel foglalkozó osztályvezetői vagy maguk a megyei elnökök.
– Megyei főépítész. Ha valamely érintett településnek van saját főépítésze, akkor ő is.
– Az egyházak képviselői a programokba iktatott esetleges templom látogatások biztosítása céljából.
– A megye valamennyi szállodájának és panziójának az igazgatója.
– FATOSZ képviselője.
Simányi Frigyes
Post Views: 204
