Ha az utóbbi hónapok eseményeire egy megfelelő szót keresnék, a „lehangoló” jutna eszembe. Magam is kissé lehangolódtam, miként Karinthy Frigyes nevezetes zongorája az első magyarországi baloldali diktatúra, a Tanácsköztársaság után. Azért írom így, mert ebben korántsem csak kommunisták vettek részt, de nagy számmal szociáldemokraták és egyéb radikálisok is. Déry Tibort is érthetően lehangolta, hogy Babits Mihályt látta menetelni a tömegben a vörös zászló mögött. Majd beállt harminc év múlva ő is… Az a hangszer úgy is lehangolt maradt évtizedekig, de a tömeg, az a bizonyos agresszív 19-es „tömeg”, az a hangos, sőt hatásos kisebbség, amely akkor terrorizálta a nemzetet, azóta is gyakran megjelenik az utcán.
Most 2014 végén megint. Ez nem a nép, csak egy tömeg! Nem 1956. október 23-ának mosolygós és dühös nemzete van az utcán. Nem is az 1946-os parasztnapok méltóságteljes, provokációkra nem kapható ereje, sőt, nem is 1918 őszének háborútól megcsömörlött zsibbadt sokasága.
Nem, ez más. De nem előzmény nélküli. Két szempontból sem: volt jogos elégedetlenség korábban is, s nyilván van ma is. Utcára mentek: 1946-ban a drágaság, az infláció ellen. A taktika készen volt: kisajátítani a tömeget! Megadni a jelszavakat! Megadni a vezéreket! Rákosi Mátyás kiadta a hírhedt parancsot: „Visszatérünk a tömegharchoz!” Miért is? Mivel a népakarat – a választások – bizony csekély támogatást nyújtottak a kommunistáknak, s a baloldalnak együtt is. Miféle politikai program jegyében indították el a tömegharcot? A népakarat korrekciója jegyében! Rákosi már a választási vereség másnapján meghirdette: korrigálni kell a voksolás eredményét! A tömegek elégedetlenségét meglovagolva kis rohamcsapataikat irányították az Országházhoz, egyes minisztériumokhoz, a rivális pártok székházaihoz. Gyakran erőszakkal behatoltak az épületekbe. „Petícióikkal”, „ultimátumaikkal”. Ne szépítsük: ez felőrölte az akkori kormánypárt (a Független Kisgazdapárt) ellenállását. Erre nem voltak felkészülve.
A tömeg másfajta „kisajátítása” is folyt. Amikor nemzeti, demokrata, keresztény szellemiségű sokaság jelent meg az utcán, a kivezényelt kommunista csoportok „elvegyültek” és hamis jelszavakat skandáltak. Például a Mindszenty József melletti tüntetésen fasiszta, nyilas szólamokat. A Sulyok Dezső vezette szabadságpárt gyűlésein verekedéseket provokáltak. Pfeiffer Zoltán függetlenségi pártjának gyűléseit vasláncokkal verték szét. A nemzeti demokraták erre sem voltak felkészülve.
Meg kell említeni: miért is voltak ilyen bátrak ezek a baloldali csoportok? Mivel a Magyarországot megszálló szovjet hadsereg ötödik hadoszlopai voltak. Élvezték a megszállók által a kezükre játszott „rendfenntartó” erők elnéző, sőt támogató magatartását. Bíztak abban, hogy végső soron a Szovjetunió akár erőszakkal is beavatkozik. (Meg is tette pl. Kovács Béla kisgazda főtitkár elhurcolásakor). Ezért provokálta szinte minden pártközi értekezleten a baloldal a kisgazdapárti miniszterelnököt, Nagy Ferencet a „polgárháború” fenyegetésével. A polgárháború mai nagy bajnoka, az Óperencián túl, bizonyos Ch. Gati ismeri e korszak történetét. Mégis épp azt mondja, mint Rákosi: a népakaraton nyugvó kormányt akár polgárháborús, akár más törvénytelen eszközökkel is meg szabad dönteni. A demokrácia nagyobb dicsőségére.
Akkor ehhez volt Magyarországon egy Vorosilovuk, a Teljhatalmú Szövetséges Ellenőrző Bizottság élén. Volt Rákosi Mátyásuk, Péter Gáboruk, Rajk Lászlójuk, Münnich Ferencük, Kádár Jánosuk, Major Ákosuk s még százezrek, akik előtt vörösen lebegett a horizont. Rákosi így már 1946 őszén kiadta a jelszót: előrehozott választás kell! Egy év sem telt el a szabad választások óta! De Rákosi már tudta, mert megmondták neki: a népakaratot el kell söpörni. A magyar nemzetet meg kell bélyegezni. Ebből lett a világtörténelem egyik legmocskosabb választási csalássorozata, a „kékcédulás hadművelet”. A megbélyegzés hatalma. És az ország függetlenségének, demokratikus kibontakozásának esélye ellibbent negyven évre.
A magyar népet megbélyegző jelszavak: „fasizmus”, „utolsó csatlós”, „nacionalizmus”, „antiszemitizmus” – hatottak. Nagy eltökéltséggel bizonygatták hajlamunkat a diktatúrára. Azt állították, hogy a nép ellenére kell demokráciát csinálni? Most is ezt mondják? Micsoda pökhendiség! Micsoda megvetés! Micsoda rasszista gondolat ez? Micsoda meghunyászkodás! A demokrácia teljes félreértése. Minden fiatal arc megdöbbent a tömegben.
Abban a tömegben, amely ma is az utcára vezényelhető. Most, 2014 őszén-telén. Megint kívülről jött az ösztönzésre. De honnan? Az USA nagykövetségéről? Elégedetlen tömegek az utcán. Megnyomták a gombot. Rátelepülő ellenzéki pártcsoportok. Gyurcsány Ferenc meghirdeti az előrehozott választásokat. A tömegben az emberek átalakulnak. Már agresszívek, már eltorzult az arcuk, már ordítanak. A „tömeg benyeli” a jobb sorsra érdemeseket. Ez valódi veszély. Kit érdekel mi is történik? Vagy ki is volt Jim Morrison? Jimi Hendrix? Marlon Brando? James Dean? Dylan Thomas! És ki Ronald Reagan? Kicsoda George Washington? Sőt: Benjamin Franklin, Bob Dylan és Jack Kerouac? Vonzó közösség, ha nehéz is összehozni már őket, tábortűz mellé. (Főképp, hogy a bokrok mögött Ülő Bika sziú és cheyenne harcosai csak a jelre várnak). Nekünk ők Amerika.
Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk: jelzésekre megbabonázott ezernyi Márió mozdul. De ez csak tömeg. Massza. Most még sokféle emberek állnak a pódiumon. Van aki CCCP feliratú trikót visel, más Putyin-Orbán zászlót lenget, vagy a csillagsávos lobogót. Kuncze Gábor már tudja: ki kell sajátítani a tömeget. Eszmét, célt, vezért kell adni. De ki legyen a vezér? Goodfriend nem Vorosilov. (Ó, André, nehéz lesz elfelejtenem…) Persze Rákosi belovagolt „Vorosi-lovon”. Az amerikai ügyvivő meglepő ötlete az volt, hogy maga is a tüntetők közé állt. Legyenek eggyel többen. Lehangoló… S még a felesége is. Mélypont.
Az állandó akciózás elbizonytalanítja a jó szándékú embereket, meg is félemlítheti őket. (A felmérések szerint megtörtént). Túl sok a rossz tapasztalat. Most mi mégis védjük meg a nemzet szabadságát. Védjük meg a parlamentarizmust. A szabadságjogokat. Mert éppen az agresszív minoritás korlátozza a szabadságjogokat, amely most is kétségbe meri vonni a népakaratot.
Kinek kell megvédenie a szabadságot? Elsősorban az értelmiségnek. Most már ne hallgasson! Ne tűrjön! Ne féljen! Ne várjon! Ne tartsa a markát! Ne is meneküljön! Ne is vonuljon belső emigrációba! A gyáva indítékokat mind ismerjük. Az egész magyar intelligencia megtapasztalta az elmúlt században. De most más idők járnak. A kivárásnak nincs értelme, mert nincs már vissza út. Fizettünk a magyar szabadságért. Már nem adjuk!
Rákosi Mátyás 1946-ben még meghirdethette: „Igenis a demokráciában helye van a tömegmozgalmaknak, és helyes, hogyha a nép maga tesz igazságot ott, ahol ezt jónak látja.” A kommunista „tömegheccek” kunmadarasi pogromhoz, gyömrői tömeggyilkossághoz vezető útja ez. (Már e gyilkosságok elnevezése is elgondolkodtató: „népítélet”.) Ismerjük e politikát, nem kérünk belőle.
Az Amerikai Egyesült Államok nekünk mindig szerelmünk volt. Másfél millió emberünket adtuk neki. Legtöbbször plátói, máskor inkább csak egyoldalú szerelmünk. Az USA vezetőinek meg kell érteniük: mi is két eszme mentén képzeljük életünket: nemzet és demokrácia. Ez a nemzeti demokrácia semmiben sem különbözik az USA alapeszméjétől. Egyik elemétől sem fogunk eltérni. Most nincs se Vorosilov, se Péter Gábor, de van a törvények szerint eljáró rendőrség. Nincs Major Ákos és Tutsek Gusztáv vérbíró sem, de van a végrehajtó és a törvényhozó hatalomtól elválasztott független ügyészség és bíróság. Örülünk neki. Mi teremtettük meg.
Az ötlet pedig, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak joga van bármilyen eszközzel beavatkozni más államok belügyébe (titkosszolgálati eszközökkel, lehallhatással, vagy akár katonailag), ha ott veszélyeztetve érzik a liberális demokráciát (inkább saját birodalmi érdekeit) vészesen hasonlít egy bizonyos szovjet doktrínához. Ennek érvényesítésébe az 1956-os magyar forradalommal indult ellenállás, majd az 1968-as prágai tavasz, s végül az 1980-as lengyel ellenszegülés révén belebukott már egy birodalom. (Hogy a birodalom mégis csak Afganisztán miatt dőlt volna, ezt az ördög tudja).
Most mindenesetre más a helyzet, mint 1947-ben vagy 1990-ben volt. A magyar kormány nem helyezkedik az állandó defenzíva álláspontjára. Talán tanult is a kudarcokból. Szeretnénk, ha az európai nemzeti demokraták összefogása is egyértelmű lenne. A mai kormányzó párt nem „szalámizható le”, csak, ha végzetes hibát követ el. Ha a hazafiság fehér tógája mögött megbújhat a romlottság. A korrupció. Vigyázzon, hát mindenki a maga helyén, hogy legyen Magyarország szabad és cselekvőképes, szilárd és törvényes alapokon álló, a merészséget új gondolatokkal megvalósító, de leginkább elődeihez hűséges nemzet.
A „tömegharc”, a megbélyegzés feszültséget eredményez, de ha a vádak hamisak, Mikszáth Kálmánnal mondom: a sarat, mely ránk fröccsent nem kell elmaszatolni. Meg kell várni, hogy megszáradjon, s majd lehull magától. Ehhez idő kell.
S hogy miért a lehangoltság? Ennek is két oka van. Ahogy a „nyugat” bánt velünk a Nagy Háború után, ostoba és szomorú volt. Hogy magunkra hagyott 1945-47-ben kellemetlen. De mindkettő magyarázható az érdekek mentén. A mód, ahogy tálcán kínált a szovjet birodalomnak 1956-ban, ez már alig emészthető. Az pedig, hogy az 1990 után következő évtizedekben többnyire azokat támogatta, akik saját gazdasági érdekeit szolgálták ki idehaza, gyanús. De hogy napjainkban 1848 és 1956, sőt 1989 népét hisztérikus örömök mentén egy „újfasiszta diktátor” Putyinnal ágyba bújós nemzetének nevezzék, ez bizony lehangoló. Harcainkat majd megvívjuk. Önvédőek lesznek, s jó esetben – ha a jogos kritikára figyelünk – segítik megtisztulásunkat is. Ha az Óperencián túlról ez a szándék fúj, akár üdvözölhetjük is. Majd érzékeljük, ha olyanok képviselik nálunk az Amerikai Egyesült Államokat, mint John F. Montgomery vagy Herbert C. Pell egykori nagykövetek, akik 1933 és 1941 között jártak nálunk. Empátia, megértés, sőt szimpátia jellemezte ezt az időszakot. Annál is inkább igényelnénk hasonló nívót, mert most egy politikai és katonai közösségbe tartozunk.
P.S. Hogy ebből John McCain mit értett, nem tudom. Majd valaki elmagyarázza neki. Csak ne a Mayflowerrel érkezett Ch. Gati vagy G. Soros legyen.
Szerencsés Károly
Forrás: Magyar Nemzet