Múlt hét szerdán végre elérkezett az idő, és célba vettük Megyert, idegeket, járművet, időt nem sajnálva 370 kilométert tettünk meg és közben találgattunk, hogy vajon mi vár ránk a Veszprém megyei községben. Nos, ami biztos, hogy nagyon különleges fesztivál volt, de éppen a sorból való kilógás adta meg a varázsát is. Többségében jó pillanatokat éltünk át, biztos vagyok benne, hogy ezt a négy napot még sokáig emlegetni fogjuk.
Szakadó esőben indultunk neki Mezőtúrról és egészen a Balaton környékéig vigasztalhatatlanul zuhogott. Néhány kellemes Metallica, Guns, vagy éppen Phil Collins szám próbálta javítani a hangulatunkat, ám az igazi áttörést a Nap előbukkanása hozta. Sümeg környékén már egyáltalán nem aggódtunk, szinte minden száraz volt, Megyerre begurulva pedig szintén nagy örömmel tapasztaltuk, hogy a sátrunk nem fog elsüllyedni a kempingben.
Őszintén kerestük a fesztivált, aztán rá kellett jönnünk, hogy az egész falu az. Csak lépdeltünk ott, mint a kisiskolások, hogy akkor most mi, merre, hogyan, végül a polgármestertől kaptunk eligazítást, és meg is találtuk az ideális, árnyékos sátorhelyünket, ahol rövid tereprendezés után egyből létrehoztuk apró kommunánkat, ezzel is emelve – ha csak néhány napra is – Megyer lakosságát. Miután kivakartuk a kocsiból három köbméternyi cuccot, elindultunk felfedezni a Megyer Campet. Az előkészületek még javában zajlottak, de nulladik nap lévén ezt teljesen természetesnek vettük. Az első benyomás nagyon jó volt, kedves arcok, vb-közvetítés, gyülekező népek, ezt vártuk. A színpadok elhelyezésére nem lehetett panasz, a pajta kocsma egyből a törzshelyünk lett. A slozi meglepően kulturált volt, éppen, hogy csak légfrissítőt nem raktak ki, külön pluszpont, hogy rendszeresen takarították, nem ehhez szoktam a fesztiválokon. A zuhanyzók viszont elég szabadra sikerültek, egy-egy ajtó, vagy fogas jól jött volna, bár az első, 15 fokban lezajlott tusolásomat övező halálhörgésemet nemhogy az ajtó, de még három tonna ólom sem nyomta volna el. A frissítő fürdő után elnéztünk a színpadokhoz, igazából a Vazul Vére volt az, amiért a nulladik nap nagyon érdekelt minket. Azt kell, hogy mondjam, maradandó emlékeket adott az előadás, rettentően profi darabot raktak össze, a színpadi megvalósítás, a szereplők átélése és tehetsége mind feledtette velem a farkasordító hideget. Remélem sok emlékezetes fellépés jut majd nekik, innen is nagyon köszönöm az élményt, amit nyújtottak, le a kalappal előttük. Azt hiszem, egy olyan történelmi rockoperát kapott ismét az ország, amelyre mindenki büszke lehet, ezt az előadást – néhány másikkal ellentétben – érdemes lenne promotálni.
Az éjszakát néhány sátor alatt megbúvó gyökérdarab társaságában, hangos vacogással töltöttem, sok alvás nem jött össze, de nem baj, reggel a pajtában várt a jó erős kávé, legalább három órán keresztül nyitva is tudtam tőle tartani a szemeimet. Ez a nap már sokkal sűrűbbre sikerült, átgurultam néhány barátomért Ukkra, visszatérve pedig csekkoltuk a menzát, ami teljesen rendben volt, a szenvedő fesztiválgyomor kegyesen megbocsájtott a meleg ételért cserébe, egyébként mindhárom nap menüjét jól eltalálták, sem a mennyiséggel, sem a minőséggel nem volt probléma.
Az estét a Hollywoodooval kezdtük, talán ekkor még nem tudtam, de nálam ez volt a fesztivál koncertje. Trócsányi Gergőék amúgy is személyes kedvenceim, de az az örömzene és kötetlenség, ami jellemző volt rájuk a színpadon, teljesen magával rántott. Külön köszönet, hogy lenyomták a Csillagost, nagyon bejövős az új nóta, számunkra a fesztivál „himnusza” lett. Később rájöttem, hogy a közvetlenség nem a véletlen műve, a bandatagok ide nem csak a kötelező miatt jönnek, hanem előtte/utána is buliznak, jól érzik magukat, ugyanúgy fesztiváloznak, mint bárki más. A MEN In The Box is csütörtök este lépett fel, rendesen megcsinálták az estét a srácok, kár, hogy a technika beleszólt, úgy érzem maradt még 1-2 dal a tarsolyukban. Az Alice in Chains számok után kicsit éles váltás volt a Depresszió, Halász Feriék inkább az újabb albumokból merítettek, örültem volna kicsit több régebbi szerzeménynek is. Ekkorra egyébként már egész sokan lettünk, nem szívesen mondanék számokat, de a nagyszínpad előtti tér rendesen megtelt. A Depi után várt még ránk egy tábortűzzel egybekötött Hollywood Rose, valamiért én ezt gondolatban egy akusztikus esttel kötöttem össze. A valóságban viszont a tábortűz hátrébb volt, a HR a színpadon, Jesse pedig általában valahol a kettő között, ahol vagy közönséget énekeltetett, vagy tapsikolt, vagy csak betintázott állapotának köszönhetően feltűnően jól érezte magát, mellesleg pont ettől volt jó a Hollywood Rose, nem görcsöltek rá a dolgokra. Valamikor hajnal három után vergődtünk el a sátorhoz, az alvás megint nem ment, reggel hatig a szomszéd boci méltatlankodott, onnantól kezdve pedig a kemping többi lakója aktivizálta magát (azóta sem tudom, hogy voltak képesek olyan korán felkelni).
Péntek reggel Szekeres Bandi és Vilkó egy szál gitáros produkciójával hangolódtunk, kellemes, árnyékban csendesülős, dudorászós, cigizgetős, tapsolós délelőtt volt. Az éhségelűző menza után elnéztünk Sümegre, visszafelé sikeresen „teszteltük” a biztonsági szolgáltatást (a sör kinn maradt, minket meg nem dobtak ki, mint a szaros macskát), estefelé pedig a M.A.B és a Rómeó Vérzik garantálta a jókedvünket. Kowáék szintén fergeteges bulit csaptak, ha tippelnem kéne, szerintem az ő koncertjükön voltak a legtöbben, sajnos egy áramszünet itt is közbeszólt, ezt leszámítva hibátlan koncert volt, olyan jól ismert számok is helyet kaptak, mint az Ennyi Csak, de az újabbak közül is hallhattunk néhány szerzeményt, a Hullajózan kifejezetten ütött élőben. Ez volt az az este, amikorra már mindenféle mélypontot megjártunk, a többiek a sátrak felé vették az irányt, én pedig megkockáztattam a kocsiban alvást, ami utólag nézve nagyon jó döntés volt, sokkal pihentetőbb szunnyadást biztosított, mint a sátor, ahol ötpercenként felébredtem a sarokban hangosan pókerező fülbemászókra.
A szombatunk sajnos döcögősen indult, egyik barátunk pénteken napszúrást kapott (nem a sörtől!), reggelre teljesen legyengült, nem bírt enni, sőt felkelni sem nagyon, majd mikor már a víz is retúrjegyet váltott nála, elbaktattunk a sürgősségi kocsihoz. A srácok lazán sörözgetve fogadták halálra vált kománkat, aki infúzió, vagy gyógyszer helyett csak egy tanácsot kapott: igyon meg egy sört. Ez volt az a pont, ahol kicsit felkaptam a vizet, mert egyrészt tehetetlennek éreztem magam, másrészt ezt még véletlenül sem neveztem volna segítségnek. Szerencsére később valamennyire összekaparta magát, de azért kicsit para volt a helyzet.
Délután a szokásos kaja/kávé körutunkon vettem észre, hogy mennyire elkészült az erejével a személyzet. Ki is használnám az alkalmat, és egy nagyon nagy köszit küldök feléjük, mert négy napon keresztül, reggeltől reggelig mosollyal az arcukon álltak helyt minden munkakörben, legyen az csapolás, kajakészítés, részeg arcokkal való jópofizás, masnilobogtatás a színpad előtt a tűző napon. Egy pillanatig nem éreztem dühöt, amikor a fesztivál utolsó napján 40 percet kellett várni a kajára, mert elfelejtették a rendelésemet, sőt inkább sajnáltam a srácokat, mert tényleg nagyon elfáradhattak végére. Szóval a kiszolgálás 5*, jövőre viszont lehet nem ártana még néhány plusz ember, hogy kevésbé legyen megterhelő a munka. Visszatérve a szombathoz, várt még ránk egy Road, valamint egy Junkies. Előbbi jó hangulatú volt, de nagyon rövidre sikerült, a tiszta játékidő kábé háromnegyed óra volt, utóbbi viszont a Megyer Camp legfelszabadultabb bulija lett. Láttam már jó néhány Junkies koncertet, de ezen az estén a szokásosnál százszor lazábbak voltak Rikiék, nagyon adta az utolsó nagyszínpados koncert, jól eltalálták a régebbi és az új számok közötti arányt is.
Azon az este láttam utoljára egyben a 2014-es Megyer Campet. Néhány óra alvás következett magzatpózban a hátsó ülésen, de már 7 körül felébresztett a meleg. Nem sokkal később már a pajta felé sétálgattunk, hogy egy búcsúkávéval elköszönjünk a fesztiváltól. A nagyszínpadnak már csak a hűlt helyét találtuk, a kisebb is félig le volt már bontva. Üres műanyagkorsók, egy elborított szék, rendezetlen sörpadok és néhány őszi légyként lézengő arc emlékeztetett már csak az előző estére. Egészen szürreális volt az utolsó néhány perc, amit ott töltöttünk. Mire elcuccoltunk, már csak pár sátor volt a kempingben, ismét zsugorodni kezdett Megyer lélekszáma. Úton a Balaton felé néha beugrott egy-egy kép az elmúlt napokból, és azon vettem észre magam, hogy ezek nem a szokványos buliemlékek. A Megyer Camp távol áll a sablonfesztiváloktól, valószínűleg ez volt a cél. Az irány jó, összességében egy szerethető, barátságos rendezvényt sikerült összehozni a szervezőknek.