Hegedűs László Jenő a győri építőipari technikum 17 éves diákja volt, amikor egyedül elmenekült 1956. november 27-én Markotabödögéről. Ausztrián és Németországon keresztül került az Egyesült Államokba, Buffalo városába. A piarista atyák által vezetett derby-i kollégiumban kezdte újra életét, cserkész és cserkésztiszt lett. A katonai szolgálat letöltése és az egyetemi tanulmányai befejezése után matematikai tanár, később igazgatóhelyettes is volt a Buffaloi Kalazanciusi Piarista iskolában, a tehetséges diákok gimnáziumában. Húsz évvel később pedig egy rádióállomás részvényese és menedzsere lett. Több kötet verseskönyvet írt. Gyujti az egyedülálló fából faragott bivalyszobrokat. Híres virágos kertjében is mindig akad munka. Negyvenéves házasság után feleségével együtt szeretettel foglalkozik öt unokájával.
EMLÉKSZEM ÖTVENHATRA, hisz felejteni nem is szabad.
Emlékszem, mintha ma történt volna. Emlékszem, amikor először szabadnak éreztem magam. Emlékszem, amikor örömünknél csak a lelkesedésünk volt nagyobb. Emlékszem, amikor meghallottuk a hírt, hogy Budapesten tüntetés van. Emlékszem, amikor kivonultunk a börtön elé, hogy kiszabadíthassuk a politikai foglyokat. Hogy is felejthetném el, amikor az ávós teherautókról ránk lőttek, és a vasútállomás kibővítésére készült zsaluzott árkokon keresztül menekültünk el? Egy vaskerítésen át, vagy aki kisebb termetű volt, a rácson keresztül, bőrünket lehorzsolva, kabátunkról, ingünkről gombok nélkül menekültünk onnan. Emlékszem, hisz felejteni nem tudom még évtizedek múltán sem.
Másnap újra összegyűltünk. A tömeg hatalmasra dagadt és az ávós iroda felé haladt, persze a hátsó bejáraton keresztül, és követeltük a káderlapok kiadását és a Pestről érkezett üzenethozók szabadon bocsátását. Elcsúnyult a helyzet itt is, mert fegyverük csak nekik volt, nekünk pedig csak a hatalmas tömeg jelentette az erot. Megint csak a rácsos ablaknál állva kívülről benézve, az ávós géppisztolya a mellembe nyomva és gúnyosan mondta: – Hátra, mer lövök! Különben is kértünk már megerősítést is… – és csak mondta, mondta tovább, idegesen, hadarva a szavakat de még mindig fenyegető hangon. De mégis, már a félelem is látszott rajta. Összeszedtem minden erőmet, és nyugodt hangon magyaráztam én is, hogy nem hívhatott o senkit, hisz én már elvágtam a telefonzsinórt.
Mit mondhattam volna mást, hisz hátra menni lehetetlen lett volna. Mögöttem a tömeg – főleg diákok, egyesek vagongyári munkások, sokan pedig csak egyszeru gyori polgárok — csak nyomott, követelt. Azért mégis sikerült bejutnunk. Kiküldtük a bennlévőket, és kezdtük kihordani az iratokat, amiket hamarosan csak az égo lángok ölelgettek, és mi örömmel néztük, amint hamvaikat a szellő fel-fel kapta és lelkünk újra érezte, hogy újra szabadok,illetve most már még szabadabbak vagyunk. Azonban az ávós elvtársak sorsa rosszabbra fordult. Nem lehetett mindet megvédeni a tömeg dühétől. Nemcsak a szavak, hanem az öklök csapása és a lábak rúgása is jutott nekik. Úgy tőnt fel, mintha senki sem sajnálta volna őket, pedig kár volt akkor őket ott megverni. Emlékszem, persze, hogy emlékszem, mintha ma történt volna. Emlékszem, amint védték magukat, amint a tömeg rúgta, tiporta őket.
Emlékszem, mert nem feledhetem el. Emlékszem, mert évtizedeken keresztül rémálmaim voltak. Álmaimra is még mindig emlékezem.
Álmomban hazamentem, de mielőtt szüleimet, testvéreimet megölelhettem volna, jöttek már az ávós pribékek. Mert pribéknek pribékek voltak. Ismertem őket. Véres szemmel, vicsorgó fogakkal, gúnyos pofával jöttek felém, amint én menekülni próbáltam földbe gyökerezett lábbal, szárnyaim, mert álmomban azok is voltak, letörve. Az árok széles, a víz mély, a mocsárban kígyók és ráadásul a határnál lévő reflektorok vakító fényüket lőtték a szemembe. Édesanyámat láttam még akkor is, amint Édesapám erős karjaival visszatartott, mert o az életét áldozva is jött volna kisegíteni engem a mocsár vagy a kígyóveremből. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy hang nélkül üvöltöttem anyám felé, hogy ne jöjjön.
Hányszor ébredtem fel csuromvizesen rémálmomból, hang nélkül sikongatva, könny nélkül zokogva, mert amint feleségem gyengéden rázta vállam, úgy tunt, mintha a hóhér keze vezetett volna engem a bitófához. Hirtelen feldördült a puskalövés, Oh!. Az a megkönnyebbülés amint álmomból felriadtam. Agyamban még mindig kavarogtak a rémálmok részletei. El kellett hogy mondjam. Áldott volt a feleségem, mert meghallgatta félálomban, vagy karjainkban tartva egymást, elaludtunk.
Emlékszem még ma is, amint mint egy kisdiák a Forradalmi Tanács diákképviselője, először gyalog, később egy hivatalos felhatalmazással a kezemben megállíthattam a járműveket, hogy a városháztól a rádióállomáshoz, a távirati irodához gyakrabban és hamarabb juthassak.
Emlékszem, hisz hogy felejthetném el az autóbusz állomás előtt álló obeliszk tetején lévő vörös csillag ledöntését. Elmondom ezt tán egy kicsit később.
Emlékszem még most is, hogy november elején Győr városa sötétben volt egész éjszakán át, és csak a kelő nap adott másnap reggel világosságot. Kézzel tekert nyomtatógépen csináltuk a röpcédulákat, hogy a mongol kinézésű ruszki katonáknak felvilágosítást adhassunk. Persze, ok csak keresték tovább Berlint vagy a Szuezi-csatornát. Hogy olvasni tudtak-e oroszul az nem biztos, de az biztos, hogy se a város sem az utcák neveit nem tudták elolvasni. Sajnos mi kényszerítve tanultuk az o ábécéjüket. Az most már természetes, hogy letartóztattak, faggattak, ki vagyok, mi vagyok, mit csinálok, mit akarok. Gúnyosan halálra is ítéltek, az ülőgumóim még mindig emlékeznek, amint a ruszki csizma megrúgott, és bukfencezve értem a városház lépcsőinek az aljára. Csak röhögésnek minősíthetem az őrökből jövő hangokat.
Tanáraim tanácsát elfogadva, hamarosan hazatértem szülőfalumba, egy istenháta mögötti kis faluba, Markotabödögére. Szünet van az iskolában, mondtam én boldog-boldogtalannak. Nagyapám jött Győrből, sietve haza, lovai habosra kiizzadva, kérdőre fogva engem: – Mit csináltál te kölyök? A pofalemezed a hírtáblákon van? – Anyám csak nézett, mondván: – Én nem küldelek el hazulról, de azt sem merem mondani neked fiam, hogy maradjál. – Megöleltem, megcsókoltam. A kishúgomat a szomszédban lévő iskolából hazahivattam, hogy tőle is elbúcsúzhassak. Kisleány volt, és amint 34 év után hazamentem, és kérdőre vontam, bevallotta, hogy o erre nem is emlékszik, de évtizedeken keresztül várta, várta, hogy vajon mikor keveredek én is majd haza.