Lóg az eső lába, szapora léptekkel fordulok be a budai kis utcába. Keresem a tűzpiros muskátlis erkélyt a magasban: messziről kiszúrni. Margit és Géza egy majd’ százéves ház falai között tettek csodát, energiát, odafigyelést, tervezést és szervezést nem sajnálva. Hófehérben, fényben és mosolyban úszó otthonuk egy újabb álom megvalósulását jelenti a nyugdíjas házaspár számára.
Alépcsőzést választom, ritka, hogy egy nyolcvan esztendeje álló ház ilyen szépen karban tartott. Még ezen merengek, amikor kinyílik előttem az ajtó, és beszippant egy másik világ. A lakás hófehér és modern, a tekintet akadály nélkül fut végig tizenhárom méteren, az előszobán, étkezőn, nappalin át a piros muskátlis erkélyig. De láttam volna fél évvel ezelőtt! Horrorsztoriba csöppenek, feketére érett parketta, napszítta, öreg ablakok, kosz és végletekig elhanyagolt négyzetméterek a főszereplők. Vendéglátóink azonban nem ijedtek meg, sőt, kimondottan ilyen lakást kerestek. Úgy tartják, hogy az értékteremtés akkor a leginkább tetten érhető, ha 
tökéletesen lecsupaszítják, majd új életet lehelnek a térbe.
Milliméterpapír kerül az asztalra, hogy a textilművész Margit és a művészetekért rajongó Géza fölötte töprengjen, tervezzen, falakat tologasson, tereket alkosson. „Hálásak vagyunk a sorsnak, hogy ilyen komoly «játékra» találhattunk” – mondja Margit. Néhány nap alatt megszületett az új alaprajz, ahol nyoma sincs a régi falak többségének és a korábbi cselédbejáratnak sem, és miután a statikus is rendben találta a terveket, felvonult a csapat, hogy teljesen lemesztelenítse a lakást. Napokba telt, amíg a térdig érő sitt eltűnt. A lakás pedig valósággal fellélegzett.
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin októberi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!