Lehetett volna zenész, építész, színész, és még ki tudja, hányféle hivatás érintette meg. Ki is próbálta mindahányat, aztán most azt mondja önmagáról: zenész vagyok. Elévülhetetlen érdemei vannak a magyar népzene átörökítésében a XXI. századra, és a táncházmozgalom megteremtésében. Szerény ember mégis, akinek sokat számít, milyen környezetben él. Sebő Ferenc vendégei voltunk.
A szüleim egy szál ruhában tértek meg a háború sújtotta Európából, mindent újra kellett kezdeniük. Gerjén találtak ideiglenes otthonra, ám amikor én születtem, akkor az orvosok azt mondták, nehéz ügy lesz, kórházba kell mennie anyámnak, így hát a szülővárosom Szekszárd. De nem éltünk ott soha, a szüleim Székesfehérvárra költöztek, a színház utcájában laktunk egy hatalmas bérházban. Jó volt ott gyerekeskedni. Többnyire a nagymamám vigyázott rám, nevelt engem, felejthetetlenek azok a nyarak, amelyeket Agárdon tölthettem vele.
Ferenc a fehérvári zeneiskolába járt, ahol csellózni és zongorázni tanult. – Nem is tudom, miért írattak engem éppen ebbe az iskolába, hiszen a szüleim nem értettek a zenéhez, még énekelni sem hallottam őket soha. Nekem azonban tökéletes volt a választás. Mint minden kamasz, én sem tudtam, mi is leszek, ha nagy leszek? Rajzfilmrajzoló szerettem volna lenni – érdekes, az egyik fiam ezt a hivatást választotta –, de nagyanyám a betegágyán azt tanácsolta: legyek építész. Racionális foglalkozás, és mégis ott lapul benne a művészet, a megfagyott zene. Megfogadtam, és jelentkeztem a műszaki egyetemre. Azonnal belecsöppentem az Oberfrank Géza által dirigált diák szimfonikus zenekarba, ott ismertem meg Halmos Bélát, ő brácsázott, én csellóztam, később pedig gitározni tanultunk, és minden olyan hangszeren játszani, amelynek köze lehetett a népzenéhez.
1968-ban megszületett az a dal, amely megalapozta a későbbi Sebő együttest, és amely a mai napig olyan erőteljes, hogy szinte már senki sem tudja honnan, hogyan származik, csak éppen énekelik az emberek. – József Attila: Rejtelmek, ha zengenek című versét zenésítettük meg, és magunk sem hittük, hogy ez ilyen hatásos lesz. Eljátszhattam a dalt Kozmucza Flórának (akinek a költő a verset írta). Szép – mondta –, és olyan mosoly fénylett fel az arcán, hogy azt Mona Lisa is megirigyelhette volna. Óriási megtiszteltetés!
Ferenc három évig építészként is dolgozott. – Remek szakemberekkel, akik látták, hogy bennem nagyon is ott munkál a zene. Szente Ferenc aztán egy idő után azt mondta: neked a zenével kell foglalkoznod, és ha a küldetésed folytatásához az kell, hogy kirúgjalak, akkor meg is teszem! És megtette… A Sebő együttes pedig megkezdte diadalmenetét. – Kedvtelésből muzsikáltunk, és nem nagyon vettük észre, hogy befutottunk volna. Pedig így volt. Amikor megkezdődött a táncházmozgalom, annyira belemerültem a teendőkbe, hogy az érvényesülésre nem is gondoltam. Igazi hályogkovács módjára dolgoztunk, éjt nappallá téve, azt sem tudtuk, hogyan kell lemezt készíteni. Valami furcsa naivitás a mai napig is megvan bennem… A zenésznek három gyermeke született az első házasságából. Az ifjabb Ferencből rendező lett, Rózsi látványtervező, Berlinben él, Laci pedig filmekhez készít animációt, ő is külföldön.
– Második feleségem Zsuzsi régész, 18 éve élünk együtt. Társak vagyunk mindenben, gondolatokban, tettekben. A gyerekek már nem élnek velünk, de van két kutyánk: Malvin, az angol véreb, és Csipesz, a magyar vizsla. Nekik mindent szabad ebben a lakásban, megkérdőjelezhetetlen családtagok.
A cikk folytatása az A Mi Otthonunk magazin július-augusztusi számában olvasható. Keresse az újságárusoknál!