A Másik halál című regényéért vehette át az idei legrangosabb civil irodalmi díjat Barnás Ferenc. Ennek apropóján beszélgettünk humorról, amerikai felolvasókörútról és a többoldalas mondatokról.
Kezdjük a megkerülhetetlen kérdéssel. Mit jelent és hogyan befolyásolja az írói pályáját, terveit, elképzeléseit egy ilyen díj? A díjátadón valami olyasmit mondott, megpróbálja ezt is túlélni…
A szakma visszajelzése nagyon fontos. Egyáltalán, a visszajelzések nagyon fontosak. Ha akarjuk, ha nem, ezek rendszerében élünk. Számomra igen örömteli, hogy munkámat a hivatásos visszajelzők kitüntetett módon kezelték, aminek eredményeként elkezdték olvasni korábbi regényeimet is. A szerző számára mégiscsak az a legfontosabb, ha olvassák a dolgait. Vagyis írói pályámon nagy jelentőségű és hatású az Aegon-díj. A túlélésen pedig azt értettem, hogy engem egy gyerek is könnyen zavarba tud hozni.
Tényleg? Hogyan?
Elém áll, és valahogy eltalál a keresetlenségével, én meg nem kapcsolok. A legrangosabb magyar irodalmi díj átvételekor sem kapcsoltam rögtön, nekem időre van szükségem, amíg átgondolom a dolgokat.
Nem könnyű olvasmány, mondta a regényéről. Bár ez igazából bók is lehet, hiszen tudvalevően a szakmának mindig is gyanús volt az olvasmányosság és a humor. Magyar író írjon komoran és bonyolultan. Mit gondol erről?
Most is azt mondom, hogy a Másik halál nem könnyű regény. Ugyanakkor a történetem, a bevezető néhány oldal után, kifejezetten olvastatja magát, cselekményes, helyenként pedig a humor is fontos szervező erő. Hát így viszonyulnék a szakma elvárásaihoz. Magyar író különben írjon úgy, ahogy tud, illetve ahogy helyesnek tartja. Ne hallgasson senkire.
Ez a regény egy laza tetralógia része. Hogyan kell ezt értenünk?
Első három regényem bizonyos tematikus ügyeit hozom be ebbe a munkába. Egy-két helyen mondatokat is idézek belőlük. Ezenkívül többféleképpen próbálom lépre csalni az olvasót, a regénybeli Átiratokról például egy ideig azt hinni, mintha Az élősködő újraírása lenne.
Regénye Népszabadság-beli kritikájában Thomas Bernhardhoz hasonlítják a művet. Áll ez a hasonlat? Egyáltalán, mennyire szereti az efféle összevetéseket?
Azért, mert többoldalas mondataim is vannak, mert hősöm megrendült tudatállapota bizonyos hangoltságon ábrázolódik, még nem biztos, hogy munkám Bernhard világával rokon. Persze hősöm sem rejti véka alá karakteres véleményét arról a jelenről, amelyben élünk. Ugyanakkor hogy mit gondol a regényemről egy kritikus, az teljességgel az ő asztala, amivel én így vagy úgy dialógusba kerülhetek. A lényeg az, hogy többen gondolkodunk az irodalomról.
Fontos nemzetközi díjak eddig is kerülgették, hiszen A kilencedik című regényére amerikai fordítója megkapta a PEN America fordítói díját. Hogyan csapódnak le itthon a külföldi sikerek?
A kilencediket, az említett díjon kívül, Amerikában jelölték a legjobb külföldi regény díjára (Best Translated Book Award), Európában pedig a Nemzetközi IMPAC Dublin Irodalmi Díjra. Nálunk, egy szűk irodalmi kört leszámítva, nem nagyon számított hírnek az, hogy egy magyar író a világsajtóban együtt jelenik meg Bolanóval, Pamukkal, Robert Walserral, hogy a nagyobb hírességeket említsem. Másrészt a világot járva azt láttam, hogy külföldön a kiadók szerzőik nemzetközi sikereit beépítik marketingjükbe.
Nálunk ez járható út?
Itthon én mást tapasztaltam. Vagyis ezek a bizonyos sikerek leginkább csak az úgynevezett szakmai önérzetemet erősítették. Szerencsémre a mostani közös munka során egy olyan profizmust figyelhetek meg a Kalligramnál, amely már számol ezekkel a tényekkel. Nyilván időre van szükség, amíg ennek érződik a hatása, akár könyveim eladásában is.
Kis túlzással az Egyesült Államokban több felolvasása volt, mint itthon. Mennyire fontosak ezek? És miként fogadják a magyar irodalmat ezeken a helyeken?
Az Egyesült Államokban jelent meg A kilencedik angolul, ezzel kapcsolatosan lett egy nagy felolvasókörutam Észak-Amerikában, ami a promóció része volt, ez fontos arrafelé. Az amerikai megjelenés előtt pedig több alkalommal is hosszasabban tartózkodtam az országban neves amerikai művészeti alapítványok meghívottjaként, így jöttek a különféle lehetőségek is, például a felolvasások. Ezeken, illetve az azt követő beszélgetéseken rendre azt tapasztaltam, hogy az amerikaiak mindig készek tanulni, nagyon kíváncsiak, és nagyon nyitottak – akár a magyar irodalomra is, ha éppen azt kínálják nekik.
Nem túl aktív szereplője a hazai irodalmi életnek. Nem nyüzsög feltűnően. Ez az irodalmi élet kritikája a részéről, vagy alkati kérdés a visszahúzódás?
Leginkább alkati. De gyakorlati okai is vannak. Sokat éltem egy időben külföldön, később meg az itthoni civil állásom szólt közbe. Ha éveken keresztül heti ötven órában vagy befogva egy munkahelyen, sem időd, sem kedved semmiféle irodalmi rendezvényhez. Egyéb felkéréseknek sem lehet így eleget tenni, bár az is igaz, hogy ilyenek eddig nem nagyon voltak.
Hogyan tovább a díj és a vele járó felhajtás után?
Nincs leállás, többféle munka is vár rám, amelyeket meg kellene csinálni. Egy bizonyos ügy kapcsán együtt dolgozom az egyik legjelentősebb magyar festővel, jó volna, ha közös vállalkozásunk eredménye minél hamarabb felmutatható lenne. Közben a Másik halálból hamarosan további próbafordítások készülnek angolul, németül, és most úgy néz ki, hogy olaszul is. Az angol és német fordításban nekem is van némi szerepem, nem sok, de annyi mindenképp, hogy alaposan leterheljen. Vannak még más ügyek is, de alapvetően ugyanaz lesz, mint eddig. Élem az életem, vagyis ugyanúgy bejárok a munkahelyemre, közben meg dolgozom a következő regényemen. Mást nem tudok kitalálni.
Zenészből teremőr
Barnás Ferenc 1959-ben született Debrecenben. Negyedik regénye, a Másik halál megírása előtt, amely különben hat évig tartott, volt már vagonkirakodó, hivatásos sofőr, dolgozott bányában, és oktatott az ELTE művelődéstörténeti tanszékén zeneelméletet. 1983 és 2000 között évente 3-4 hónapot utcazenészként fuvolázott Németországban, Svájcban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában. Jelenleg szabadfoglalkozású író, és teremőrként dolgozik egy múzeumban.
forrás: nol.hu