Czinkóczky Csabát Svédországban médiás körökben nem kell bemutatni. Volt már forgatókönyvíró, rendező, a New York Film Academy-t ő hozta el nekünk először Budapestre 2007-ben, nagyjátékfilmes, és riporter is egyben. Ezzel egyidőben, egyesek szerint még pilótaként sem megvetendő. Ezért készítettünk vele egy rövid interjút budapesti tartózkodása alatt, most a 2013-as terveivel kapcsolatban.
– Mikor kezdtél el érdeklődni a filmezés iránt? Hány évesen?
– Tizenéves lehettem, amikor legelőször kitaláltam, hogy csináljunk egy filmet a haverokkal, tehát mint értelmi szerző már gyerekkorom óta foglalkoztatott a történetmesélés.
– Milyen volt a kezdet? Izgalmas? Nehéz? Nehéz ismertté válni? Kik voltak a segítőid?
– Segítője az embernek soha nincsen, csak saját maga. Nagyon egyszerűen megfogalmazva, be kell vállalni dolgokat és az vagy bejön vagy nem.
– Dokumentumfilmes akartál lenni, vagy nagyjátékfilmes? Forgattál már nagyjátékfilmet is, beszélj róla.
– Érdekes kihívás a dokumentumfilm, de a játékfilm az egy nagy vidámpark. Rengeteg emberrel vagy összezárva több héten keresztül. Soha nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy abból a rengeteg pénzből, amit „kiszórunk az ablakon” egy filmezés alatt mennyi mindenkin lehetne segíteni a világban. Jó lecke volt, jó iskola volt a nagyjátékfilm. De én igazából akkor érzem a legjobban magam, amikor egyedül vagyok felelős mindenért, képért, hangért, tartalomért.
– Szerepelni nem akartál a filmjeidben? Nem vonzott a színészi karrier?
– Tisztában vagyok a saját képességeimmel. Tudom hol a határ és mivel nagyok az elvárásaim magammal szemben, azzal is tisztában vagyok, miben nem vagyok elég jó.
– Forgatókönyvíróként mikor és mivel debütáltál? Melyik volt az első forgatókönyved?
– Több forgatókönyvet is írtam. Egyik a Moon in Seventh House, magyarul a Hold Hetedik Házban. Ez a Miramax-nál kezdte, a Warnert is megjárta, végül mindenki belejavított, így már alig ismertem rá az eredetire. Évek óta halad lassan előre, állandóan megáll valahol, nem született meg, helyette közben csináltunk egy másik filmet, a Nine Miles Down-t. Hogy a Hold Hetedik Házából is lesz-e még valami nem tudom, mindenesetre több változatot megélt, több forgatókönyvíró is besegített, de egy ideje ezzel nincs több időm foglalkozni.
– Készítettél riportfilmeket is kül- és belföldön. Egy külföldi és egy belföldi politikai szatíraként felfogható anyagra lennék kiváncsi. Úgy tudom, erre is kapható voltál.
– Nem mondanám, hogy csak politikai téma érdekel, inkább emberi témákat keresek, ahol a kisember van a középpontban. Én soha nem tartoztam egyetlen politikai párthoz sem, még bélyeggyűjtő szakkörben sem vagyok hajlandó részt venni, a kisemberek szemével szeretném bemutatni a nagyobb kaliberű történéseket. Ez persze néha kikerülhetetlenül lehet politikai is. A magyar szélsőjobboldali kép bemutatása például egy újabb munkám.
– A Jobbikra gondolsz? A Jobbik a legújabb hobbid? Miért is készítettél te egy ilyen dokumentumfilmet? Mi örömöd volt benne?
– A filmjeim mozgatórugója mindig ugyanaz, valami kell, hogy bepöccentsen. Ez jelen esetben a „Gyöngyösi- féle parlamenti beszéd” volt, és annak a társadalmi vetülete, illetve a társadalmi reakció hiánya. Egészen elképesztő, hogy ilyesmi is megtörténhet a magyar parlamentben, a szülőhazámban. Egész egyszerűen megdöbbentett.
– Mi ebben számodra az elképesztő? Mi baja egy külföldön dolgozó filmesnek Gyöngyösi képviselő úrral?
– Azóta is kapok fenyegető leveleket, amelyekben a családommal is zsarolnak, de nem érdekel. Igazából még hálás is vagyok a kurucinfo.hu-nak, és a Vér és becsületnek, mert azzal, hogy megosztották, így még többen nézték meg a filmemet, amit a Jobbikról készítettem. Ennél nagyobb szakmai megbecsülés pedig nem is kell, hogy a filmemmel egy ekkora társadalmi vitát váltottam ki.
– Ezt nem hiszem el: a Jobbiknak nincs ideje egy külföldi filmessel foglalkozni, ráadásul a Jobbik senkit nem fenyeget. Inkább következzék a másik filmed bemutatása, az indiai tematikájú munkádról is beszélj egy kicsit. Milyen volt a sajtóvisszhang? A svéd Tv 4 is közvetítette azt, úgy értesültem.
– A nők elnyomásáról akartam forgatni, mert India a nők elleni erőszak egyik fellegvára. Ennek is lehet persze politikai színezete, de én úgy érzem, hogy nekem sikerült ebben a félórában ennél többet előhoznom. Nevezetesen azt, hogy megtaláltuk ennek az erőszakspirálnak az alját, hogy ez miből táplálkozik. Nyilván, hogy ami látszik, a rengeteg nemi erőszak, az a jéghegy csúcsa, de hogy e mögött mi van, az általános összkép, ahogy a nőket általában kezelik Indiában. Ez az elnyomás már születés elött megkezdődik, amikor a magzatokat azért hajtják el, mert kiderül, hogy lány magzatok. Emiatt már eleve 80 millió nő hiányzik abból a társadalomból. Ez a film ezt a problémát elég alaposan körülírja, ezért különleges.
– Szóval, ezért újdonság. Tudsz te azokon a nőkön segíteni egyetlen dokumentumfilmmel? Ezesetben mit akartál elérni?
– Nem is kell Indiába menni, hogy elnyomással találkozzunk. Amikor három éve a barátomat megölte a férje itt Budapesten, akkor ez bennem már akkor megindította azt a valamit, hogy az indiai nők elleni erőszakos esetek hallatán később úgy érezzem, hogy nekem megint állást kell foglalnom, nem hagyhatom szó nélkül.
– Sikeresnek érzed magad?
– Ha a siker ismérve, hogy látom az eredményét a munkáimnak, akkor határozottan igen. Eddig is mindent elértem, amit igazán akartam.
– Sok sikert hozzá!