Nem tudom, hogy éltem túl. Az én esetemben évekig húzódott a dolog. Pedig minden jól indult. Igaz, voltak árulkodó jelek, de azokat akkor a rózsaszínű ködbe burkolózva nem vettem észre. No meg azt gondoltam, mindenkinek vannak hibái, de szeretjük egymást, született két gyermekünk és értük, egymásért mi mindent legyőzünk. Elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy megtartsam a férfit, akit szeretek. Biztonságban voltam, legalábbis úgy gondoltam.
Aztán persze jöttek a nehézségek egymás után: munkanélküliség, vele együtt pénztelenség. Édesapám halála végképp kiborított, elvesztettem a talajt a lábam alól. Gyermekeim elég gyorsan születtek egymás után (16 hónap van közöttük). Így a sok éjszakázás fizikailag, lelkileg is taccsra tett. Nem foglalkoztam kellően magammal és a férjemmel sem. Egyedül voltam segítség nélkül. Édesanyámtól messze laktunk, a barátaim pedig lemorzsolódtak mellőlem, mivel a házasság előtt csak a munkámnak éltem. Szóval több évi huzavona után végül elköltözött a férjem. A lányom akkor volt 5 és fél, a fiam 7 éves. Sose felejtem el az első éjszakát mindhárman egy matracon feküdtünk. Sírtak a gyerekeim, nem értették miért ment el az apukájuk. Próbáltam magyarázni nekik, amit ilyenkor szokás, hogy ők nem tehetnek semmiről és az apukájuk attól, hogy nem lakik velünk még őket ugyanúgy szereti. Persze mondhattam én bármit. Végül álomba sírták magukat. Ezután következtem én. Jól kisírtam magam.
Nem volt váratlan ez az egész, de mégis nagyon fájt. Nem tudom, hogy bírtam az első napokat. A gyerekek sok erőt adtak, miattuk nem hagyhattam el magam teljesen. Volt férjemmel sikerült megegyezni a tartásdíjról, elég nagyvonalú volt. A ház az enyém, így innen nem kellett elköltöznünk. A gyerekek szempontjából fontos volt, hogy legalább az otthonuk nem változott.
3 hónap telt el kb. a különköltözésünk óta, amikor a férjem közölte, hogy van valakije. Na, akkor ért az igazi villámcsapás. Pedig azt hittem rosszabb már nem lehet.
Az esélyeim jelentősen lecsökkentek. Segítség nélkül nagyon nehéz volt. Az igazi támaszt egy újonnan szerzett barátnő jelentette, aki szintén elvált volt. Sok időt töltöttünk együtt, a gyerekeink is jól elvoltak egymással, amíg mi szidtuk a férfiakat.
Teljesen egyedül nem hiszem, hogy józanésszel át lehet vészelni egy válást. Én nagyon bezárkóztam, falat építettem magam köré. A szakmai karrierem romokban hevert és a magánéletem is. Nem tudtam vállalni, hogy Budapestre járjak dolgozni, mert a gyerekeim túl kicsik voltak még az önállóságra, nagymama nem volt a közelben. Bébiszitterre pedig nem volt pénzem, de a lelkiismeretem sem engedte volna, hogy sokat távol legyek épp ebben a helyzetben a gyerekeimtől. Egy ilyen kisvárosban pedig a lehetőségek szűkösek. A társkeresés sem egyszerű. Én sem álltam rá készen sokáig, és az időm is kevés volt.
Most már 6 év eltelte után, kezd tágulni a tér körülöttem. A gyerekeim nagyok, önállósodnak. Egyre több időm jut magamra is. Azt gondolom, semmi sem történik ok nélkül. A válás, az egyedüllét rádöbbentett arra, hogy önmagamat is rendbe kell tenni, ami persze az egyik legnehezebb feladat, hiszen másoknak mindig könnyebb tanácsot adni. Nekem sokat segített és segít a mai napig is egy kedves, megértő szakember.
– „Mint egy betegséget, és az abból való felépülést, úgy kell kezelni a válás utáni állapotot. – Gyimesné Markó Etelka, pszichológus véleménye szerint. Meg kell erősödni, újra kell építeni a csalódásból a személyiségünket. Segíthetnek a női közösségek, régi vágyak, új dolgok felé fordulás. Nagyon fontos a kellő önismeret kialakítása. Tudni kell segítséget kérni, elfogadni. Vigyázni kell arra, hogyha párkapcsolatot szeretnénk, nem szabad „elférfiasodni”, küzdő, magányos harcossá válni. Külsőnkben, belsőnkben, viselkedésünkben, életformánkban maradjunk nők. Önbizalommal teli nők. A gyermekeink apjától fogadjuk és várjuk el a segítséget, támogatást a továbbiakban is.”
Az első időszak nagyon nehéz, de soha ne adjuk fel! Az élet, ha elvesz valamit mindig ad helyette mást. Az esélyeink is csak akkor nőhetnek, ha mi magunk készen állunk rá! Ja, és az idő gyógyít, hogy teljesen-e az csak tőlünk függ!
Nagy Judit