Tavaly februárban fogadta el a kormány a Kincsem Nemzeti Lovas Programot, amelynek célja a magyar lovaságazat hanyatlásának megállítása, a lóhasználat és a lovas tevékenység feltételeinek javítása, fejlődési pályára állítása. A program egyik távlati célkitűzése, hogy a hazai gyerekek az iskolai tornaórákon tanulhassanak meg lovagolni. Úgy vélem, megfelelő képzéssel a roma lótartók is feladatokat vállalhatnának ebben. (Európai út)
A múlt század elején még több mint egymillió lovunkból mára hatvanezer maradt, ezer főre 6 ló jut ma Magyarországon. Azt gondolhatnánk, a modern kor hozta így, de a nálunk motorizáltabb Svédországban és Hollandiában időközben megnőtt a kedvtelésből tartott lovak száma. Így náluk ezer főre jelenleg 25-27 ló jut, vagyis négyszer annyi, mint hazánkban. A kormány szerint azonban nincs veszve minden, s a történelmi hagyományainkra építve újra vezető lovas nemzet lehetnénk Európában, vagy legalább annak keleti régiójában. Ha nincsenek magas hegyeink, így „síparadicsom” nem lehetünk, de a lapos ország jól lovagolható és megvannak hozzá a hagyományaink, legyünk „lovasparadicsom” – mondogatják a szakemberek. A tavaly kidolgozott Kincsem Nemzeti Lovas Program végre egységes keretbe foglalja a nemzeti lovaskultúra-oktatást, a lovasturizmust, a lótenyésztést, a lovassportokat, a lovasterápiát, és a lóversenyzést. Az egyik legígéretesebb eleme azonban a lovaglás iskolai oktatásba történő bevezetése lesz. Csak nincs aki finanszírozza.
Álláspontom szerint áthidaló megoldás lehetne egy olyan iskolai lovasoktatási rendszer, amely a drága és a tornaórák idején időveszteséggel megközelíthető lovardák helyett az olcsóbb kis szolgáltatókra épít, akik a tornaórák idejére lovaikkal „házhoz” tudnak menni. (Pláne ha az adott faluban vagy városban lovarda nincs is.)
Elöljáróban szabadjon a saját lovas tapasztalataimból kiindulva, a kezdők kengyel és nyereg nélkül lovagoltatásának fontosságára fölhívni a figyelmet!
Csak kengyel nélkül alakulhat ki az igazi „mélyülés”. Aki rögtön kengyelbe rakja a lábát megszokja, hogy a talpával és a térdeivel is tartsa magát és sosem lesz jó lovas, csak ezt nem mondják meg neki a lovardában. A rossz oktató minél előbb meg akar szabadulni a futószáras képzés nyűgétől, mert munkaigényes. A körbe szoktatott lovardai lovakat látszólag önállóan is irányítani képes tanítványokkal elhiteti, hogy megtanította őket lovagolni. Elég azonban egy váratlan helyzet, a lovak váratlan megbokrosodása, hogy kiderüljön, a gyerekek valójában nem tudják a lovat megülni.
Szerencsére egyre inkább divatba jön az úgynevezett voltizs lovagoltatás, vagyis a lovas torna. Ezt már az ókori Rómában is ismertek mint a patrícius gyerekek lovas előképzését, s amely a magyar huszárképzésnek még az első világháború előtt is a része volt. Vagyis nyereg semmi, kengyel semmi, helyette csak egy voltizs heveder két fogantyúval. Ez is csak a „gyengébbek kedvéért”, de tessék kapaszkodás nélkül megülni a futószáron ügető majd vágtató lovat, tessék feküdni, föltérdelni, fölállni rajta! S elvégezni a különféle tornagyakorlatokat! Ez a voltizsálás.
És éppen ez az – ha első hallásra meghökkentően hangzik is –, amibe alapszinten, megfelelő felvilágosító tevékenység, képzés és megfelelő szervezés után, a lovakat tartó romák is bekapcsolódhatnának! Hiszen nyereg – amelynek ára 30 ezertől több száz ezer forintig terjed, valóban nem kell hozzá. Elég a kistermetű, gyakran hucul vérvonalú cigány ló, vagy annak sodrott változata, amelyet Magyarországon és a környező országokban igáslóként használnak romák, de nagyon jól lovagolhatók. Kevesen tudják, hogy a hucul az egyik legközelebbi rokona eleink nomád lovainak. A hazai lovasíjász hagyományőrzők különösen szeretik kiegyenlített vágtája miatt.
Álláspontom szerint az ilyen típusú cigány lovak, mivel természetüknél fogva nyugodtak és hozzászoktak a roma családok gyerekeihez, megfelelő képzéssel betaníthatók lennének futószáras gyermeklovagoltatásra. Természetesen gazdáik kiképzése után.
Foglaljuk össze: a nyereg és kengyel nélküli úgynevezett voltizs lovagoltatáshoz elég egy házilagosan elkészíthető voltizs-heveder, két fogantyúval, alatta takaró. A futószár, amelyen a ló körbe megy, házilag szintén elkészíthető, kantárjuk és zablájuk rendszerint van a fogatos lovaknak, s ostora is a gazdának. Ennyi beruházás elég. A megfelelő lovakat tartó, megfelelően felkészített romák ezzel tulajdonképpen bekapcsolódhatnának a Kincsem Nemzeti Lovas Program országos megvalósításába. A program célul tűzte a lovaglás iskolai oktatásba történő beemelését, de a lovardai lovaglás drága, s a lovardákba tornaórákon történő kibuszozás körülményes. Egyszerűbb, ha a „lovarda megy házhoz”, ahogyan ezt a roma lovagoltatók meg is tehetnék. A tornaórák idejére nekik kellene felvonulni a falusi és városi iskolák sportpályáira, vagy a szomszédos zöldbe, egyszerre több lóval. Egy oktató 2 esetleg 3 lovat futószáraztathat egyszerre. A gyerekek 20 percenként cserélnének, közben a tornatanár az éppen nem lovagló gyerekeknek sportfoglalkozást tart. A takarítás a lovak után a gyerekek feladata lenne az iskola takarító eszközeivel. Az oktatás az ötödikesekkel kezdődne, akik az első évben csak voltizsálnának, illetve nyereg és kengyel nélkül lovagolnának, hogy kialakuljon az úgynevezett mélyülésük. A gyerekek ezután, a következő évtől mehetnének komolyabb, drágább sportlovardákba azokban a falvakban és városokban, ahol egyáltalán vannak lovardák, s ott meglehetős lóismeret és alaptudás birtokában fejlődhetnének tovább. Rendszerbe foglalva mindezt – jelenleg éppen ez foglalkoztat –, európai uniós forrást is meg lehetne pályázni, hiszen mindez része a vidékfejlesztésnek, amellett, hogy cigányoknak biztosítana megélhetést.
A lengyeltóti romákkal magam is kapcsolatban állok. Ott szeretném megkezdeni a tájékozódást és – kölcsönös megfelelés esetén – az első „próbaüzemet”. Pálóczi Antal