Close

Habsburg, koronajeggyel

Pont olyan sokat élt, mint a függetlenségért harcoló magyar sereg utolsó főparancsnoka: Görgei Artúr. Abban az évben született, amikor elsüllyedt a Titanic, majd hamarosan – néhány esztendőnyi világháborús vergődés után – széthullott az ő családnevét viselő birodalom. Habsburg Ottó mégsem került a történelmi süllyesztőbe, pedig – mint panaszolta – több száz évre visszamenőleg mindig mindenért őt tették felelőssé. Munkatársunk a vele folytatott beszélgetéseit idézi fel.

Ötven évemondott le trónigényéről az utolsó magyar király és osztrák császár, a fiatalon elhunyt IV. Károly legidősebb fia, aki élete 99. évében, július 4-én aludt el örökre bajorországi házában. Házasságkötését követően, 1954-ben telepedett le a Starnbergi-tó közelében, mert a lehető legközelebb akart lenni Közép-Európához, hogy gyermekeinek is alkalmuk legyen ebben a sajátos atmoszférában nevelkedni.

A magyarok a közvélekedés szerint nem kedvelték a Habsburgokat. Kivételt talán csak Sisi és József nádor jelentett, s hozzájuk, a „kedves Habsburgokhoz” csatlakozott a rendszerváltáskor Ottó is. Elfogadott emberré vált, hatvan magyar település választotta díszpolgárává, több egyetem is díszdoktorává avatta. Nem hitt a szélsőjobb térhódításának veszélyében, amely Európát fenyegetné.

– Manapság többet írunk a szélsőségekről, de ténylegesen nem erősebbek, mint a múltban – érvelt egyik beszélgetésünk során. – Minden társadalomban akad egy-két bolond és excentrikus figura. És ezek közül egyesek a szélsőbalra, mások a szélsőjobbra sodródnak. Válság esetén mindig felélednek, de nem számítanak mindaddig, míg nem teszik meg a demokratikus erők, amit a weimariak megtettek: önként kapituláltak! – Weimar többször szóba került, mert miután 1933-ban épp Berlinben írta doktori disszertációját, szemtanúja lehetett, miként bukik el a köztársaság.
A „királyi” esküvőÖtven évemondott le trónigényéről az utolsó magyar király és osztrák császár, a fiatalon elhunyt IV. Károly legidősebb fia, aki élete 99. évében, július 4-én aludt el örökre bajorországi házában. Házasságkötését követően, 1954-ben telepedett le a Starnbergi-tó közelében, mert a lehető legközelebb akart lenni Közép-Európához, hogy gyermekeinek is alkalmuk legyen ebben a sajátos atmoszférában nevelkedni.

A magyarok a közvélekedés szerint nem kedvelték a Habsburgokat. Kivételt talán csak Sisi és József nádor jelentett, s hozzájuk, a „kedves Habsburgokhoz” csatlakozott a rendszerváltáskor Ottó is. Elfogadott emberré vált, hatvan magyar település választotta díszpolgárává, több egyetem is díszdoktorává avatta. Nem hitt a szélsőjobb térhódításának veszélyében, amely Európát fenyegetné.

– Manapság többet írunk a szélsőségekről, de ténylegesen nem erősebbek, mint a múltban – érvelt egyik beszélgetésünk során. – Minden társadalomban akad egy-két bolond és excentrikus figura. És ezek közül egyesek a szélsőbalra, mások a szélsőjobbra sodródnak. Válság esetén mindig felélednek, de nem számítanak mindaddig, míg nem teszik meg a demokratikus erők, amit a weimariak megtettek: önként kapituláltak! – Weimar többször szóba került, mert miután 1933-ban épp Berlinben írta doktori disszertációját, szemtanúja lehetett, miként bukik el a köztársaság.

– Véletlen egybeesés, hogy épp Hitler hatalomra kerülése napján hagytam el a fővárost, akkor járt le a tartózkodási engedélyem. Sosem találkoztam vele. Pedig kétszer is üzent, s kétszer mondtam nemet. Ez volt az egyetlen tényleg érdekesnek ígérkező beszélgetés, amelytől végérvényesen elzárkóztam.

Az anschluss egybeesett azokkal a tárgyalásokkal, melyek hivatalos ausztriai hazatérését készítették (volna) elő. Még az is felvetődött, átveszi a kancellárságot Kurt Schuschniggtől. – Jól tudtam, nem sikerülhet ez a harc, de úgy éreztem, mivel feltartóztathatatlanul közeledett a háború szele, szükséges, hogy megvédje magát az állam, hogy legyen joga újra felállni azt követően.

– Szavaiból az derült ki, mindehhez nem igényelte (volna) a Monarchia visszaállítását, smég lövetni is hajlandó lett volna a német seregekre.Másként történt: a németek kezére jutott az elgondolásait rögzítő levél. Hazaárulónak nyilvánították, távollétében halálra ítélték; bécsi barátai koncentrációs táborba kerültek, az „összekötő” tábornokot agyonverték.

– A bukás után Portugáliába menekültem, de ott is a kiadatásomat követelték a németek. Magához hívatott Salazar elnök, aki ugyan megtagadta ezt, de ingatag helyzetükre hivatkozva arra buzdított, tűnjek el. – Csak 1940 júliusában jutott ki az USA-ba.

Szerinte előre sejthető volt az 1956-os forradalom kitörése. – Nem egyik napról a másikra történt. Emlékszem, már a nyár folyamán érezhetővé vált, hogy a nemzet elveszítette félelemérzését, s ha egy nemzet megszabadul félelmeitől, akkor előbbutóbb történik valami robbanás, gyökeres fordulat. Meggyőződésem: az ’56-os szabadságharc jelentette a kommunizmus végét. A magyarok által ütött réseket, repedéseket már senki sem tudta befoltozni. A szovjetrendszer egész felfogásának központi dogmája bukott meg akkor. Úgyhogy Magyarország győzött a hidegháborúban! Vallotta, hiszi, hogy az Úr akaratából történnek dolgok. – Érzi az ember a történelem alakulásában Isten kezét, s hogy részesei vagyunk az általa teremtett világnak. Ezáltal valamennyien az Ő akaratától függünk. Mindig volt bennem Istenben való bizalom, ennek is köszönhetően sosem terítettek földre a különböző megpróbáltatások. Világéletemben optimista természetű voltam, így minden nehézségen lelki sérülések nélkül jutottam át. – Nekiszegeztem a kérdést: mikor számolt le végérvényesen azzal az illúzióval, hogy egyszer az ő fejére is felteszik a magyar koronát? Azt felelte, már a háború alatt más problémák vonták el a figyelmét, mint például az, hogy megmentsék a nemzetet, bármilyen is legyen az államforma.

Sokan még így is fenségnek szólították, s úgy tekintettek rá, mint a legitimizmus, a royalista restauráció, a királyi abszolutizmus megtestesítőjére. Ezt azzal igyekezett elhárítani, hogy „eléggé demokrata vagyok, hogy mindenki jogát elismerjem arra, azt gondoljon, amit akar”. Elárulja persze azt is, hogy bár 1961-ben aláírta az Ausztria köztársasági alkotmányát elismerő nyilatkozatot, amellyel lemondott trónigényéről, az csak szomszédunkra vonatkozott. – Ezt is csak azért, mert így kerülhettem vissza Ausztriába, s ez volt bázisa a politikai karrie remnek. Trónkövetelőként sosem tudtam volna elérni mindazt, amit végül is sikerült. – Bár az USA-ban nem kezdeményezte, hogy pillantást vethessen az évtizedekig a Fort Knoxban őrzött magyar felségjelvényre, később a magyar Nemzeti Múzeumban – jegyet váltva, s kivárva sorát – többször is közelről csodálta meg a restaurált koronázási ékszereket.

Négyévesen, 1916. december 30-án jelen volt apja koronázási ceremóniáján. Mindent elraktározott az emlékezetében.

– Óriási esemény volt, pompázatos külsőségekkel. Emlékszem Budapestre érkezésünkre, megragadott a gyönyörű kilátás a Várból. Sokévnyi kényszerű távollét után 1988-ban ráismertem az emlékeim mélyén rögzült város képére. Felidéződött a koronázási ünnepség, a dombra való fellovaglás, Tisza István személye, aki a többiekkel ellentétben fekete díszmagyart viselt; a bolgár király pedig mellettem ülve folyton a koronázás és koronázás közti különbségeket magyarázta, de egy árva kukkot sem értettem belőle.

Szeretettel mesélt a Madeira-szigeti száműzetésben 35 évesen elhunyt, korábban ritkán látott apjáról, akitől bátorságot, Istenbe vetett bizalmat és nagy hazafiasságot tanult a közösen tett hosszú séták alkalmával. – Mert ízig-vérig magyar honfi volt. Elmélyülten ismerte a magyar irodalmat, szerette Petőfi költeményeit, sokat betéve is tudott. Még a forradalmi versek közül is. Megtanította az Akasszátok föl a királyokat! is.

A legbecsülendőbb tulajdonságnak a bátorságot és a becsületességet tekintette; a gyáva, képmutató, hazug embereket vetette meg leginkább. – Soha nem mondtam nemet, ha igent gondoltam. Bármilyen nehézségek is gördültek az utamba, mindig tántoríthatatlanul tovább küzdöttem amagam elé tűzött célok érdekében. – Pénz? Hatalom? Boldogság? Csak legyint: az ember azt teszi, ami a feladata. A jó lelkiismeret, ami a legtöbbet számít. A sors pedig azért van, hogy az ember túljusson rajta.

Sem titulus, sem postacím, sem telefonszám nem szerepelt névjegyén. Csak annyi: Otto von Habsburg. És a világon minden ajtó megnyílt előtte, mindenhová bejutott. Most már az örökkévalóságba is.

nol.hu

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top