Átsimulás a kommunizmushoz

Ezerkilencszáztizennyolc-tizenkilenc fordulóján Magyarország összeomlása  pernyeszaggal vetítette előre a trianoni tragédiát. A nemzet dermedt letargiában figyelte a fejleményeket. A súlyos áldozatokkal járó háború után a magyarok sok helyütt menekülni kényszerültek. Ellenállni a beözönlő ellenségnek alig volt kedv s erő. A Károlyi Mihály nevével fémjelzett hatalomról kiderült, hogy ambíciói óriásiak, de képességei gyengék. Naivitás és romlottság együtt ült tort, s nehéz volt eldönteni, melyik okoz több kárt. Az országban lényegében megszűnt az organizáció, az összeomlás pedig kedvezett az idegenből jött kalandoroknak. Kommunistáknak nevezték magukat és Oroszországból jöttek, ahol elvtársaik 1917-ben megkaparintották a hatalmat, s most azt tervezték, hogy egész Európát felforgatják.
A Vörös Újság és társai megkezdték a propagandahadjáratot. Sokan érezték úgy a nagy összeomlás közepette, hogy új gazdasági, politikai és morális rendre van szüksége a világnak. A Kommunisták Magyarországi Pártja gátlástalansága révén komoly pozíciókat szerzett a hadseregben és a Munkástanácsban. Rohamosztagokat hoztak létre, amelyek folyamatosan zavargásokat provokáltak. Orosz mintára készültek az államcsínyre. Ezért a párt vezérkarát 1919 februárjában letartóztatták. Most először a magyar történelemben a helyzet megoldása a másik jól szervezett erő – a szociáldemokrata párt – kezében volt. Ezt végül  Károlyi is belátta, amikor megkapta a hírhedt Vyx-jegyzéket, amely jelentősen kiterjesztette a román megszállási övezetet. Megbízta a szociáldemokraták vezetőjét – Kunfi Zsigmondot – , hogy a párt vegye kezébe a hatalmat.
   A szociáldemokraták dönthettek volna a demokrácia és a nemzeti érdekek mellett is, de a párt már ekkor fertőzött volt a kommunizmus eszméjével, s persze a korlátlan hatalmi ambíciókkal. (Súlyos tehertétele a magyar közéletnek, hogy a szociáldemokrata/szocialista párt ettől az örökségtől sem 1945, sem 1989 után nem tudott megszabadulni.) Így az államcsínyt a kormányalakítással megbízott szociáldemokrata párt együtt valósította meg a kommunistákkal. Hol másutt, mint a börtönben ütötték nyélbe az üzletet? Egyesültek és létrejött a Magyarországi Szocialista Párt. Megtörtént a szociáldemokrácia első „átsimulása a kommunizmushoz”.
   Proletár diktatúrára hivatkozva kisajátították a totális hatalmat. Károlyit félreállították és a legválságosabb pillanatban az ország létét fenyegető külső frontok mellé megnyitottak egy belső frontot is az osztályharc jegyében. Magyarországot Szovjet-Oroszország előretolt helyőrségeként Tanácsköztársasággá nyilvánították. A parlament helyett létrehozott Tanácsok Országos Gyűlésének tiszteletbeli elnöke Lenin lett. Garbai Sándor a kormányzótanács elnöke így fogalmazta meg a komp-ország tételt: „Az új irány abban áll, hogy a kelettől várjuk azt, amit a nyugat megtagadott tőlünk.” E váltás komoly riadalmat, ellenszenvet okozott „nyugaton” és új muníciót adott Magyarország ellenségeinek kezébe. Bukarestben már Budapest gyors elfoglalását tervezték.
   Az országban a megdöbbenés lett úrrá: az osztálydiktatúra nevében a hatalomba kerültek olyan elemek, amelyek korábban legfeljebb az újságok bűnügyi rovatában szerepelhettek. Az „osztálygyűlölet” vált meghatározóvá. Túszokat szedtekaz „osztályellenség” köréből. Embereket kínoztak és dobtak a folyókba. Atomizálódott, részeire bomlott a magyar társadalom, de a hatalmon lévők bázisa is hamarosan vészesen fogyni kezdett. Erre is volt receptjük: a terror. A vörös terror abban különbözött a fehér terrortól, hogy államfenntartó eszköz volt. Elv és rendszer. Vágó Béla világosan fogalmazott: „vér nélkül nincs terror, terror nélkül nincs diktatúra.” A gyilkosságokhoz embert bőven találtak: Szamuely Tibor, Cserny József, Korvin Otto és a „Lenin-fiúk” készségesen jelentkeztek. Lenin „üzenetében” nem finomkodott: „nyomjátok el könyörtelenül ezeket az ingadozókat. Agyonlövetés – ez a gyáva méltó jutalma a háborúban.” A társadalmi csoportok együttműködése megszűnt, a teljes szétesés megakadályozására a terror csak ideig-óráig volt alkalmas eszköz. A marxista-ateista ideológia a kommün zsidó származású vezetőinek szájából jogos ellenszenvet váltott ki a magyarság többségéből.
   A Munkástanács megalapította a Forradalmi Kormányzótanácsot, amelynek negyedik rendelete – a statárium, szesztilalom után – a Forradalmi törvényszék létrehozása volt. Sem a háromtagú testületi tagság, sem a vádbiztosi poszt nem igényelt képesítést. Alakszerű nyomozati eljárás, vádirat nem volt. Szabad ég alatt is megtarthatták az „eljárást”. Az ítéletet azonnal végrehajtották, fellebbezni nem lehetett. Megindult a „halálvonat” s ezzel párhuzamosan a szabad rablás. Igyekeztek minden vagyont „szocializálni” – a földet, vállalatokat, házakat, üzleteket  – lefoglalták a lapok helyiségeit és XIII. rendeletükkel a páncélszekrények felnyitását is elrendelték. A sajtóvállalatok pénzét beutalták a Szellemi Termékek Országos Tanácsának számlájára. Ebből fedezték a kommunista „szellemi termelést”. Szembe állították a várost és a falut, polgárt és munkást, megkezdődött az egyházak – s a vallás – „likvidálása”. Megalkották az első írott alkotmányt, amely a választójogot csak a „társadalmilag hasznos munkát végzők” számára tartotta fent. Hogy ki végez hasznos munkát, azt a hatalom döntötte el.
   A Tanácsköztársaság 133 napjának terrorja alatt kivégzettek számát 600 körülire becsülik.  (Haynau 120-ig jutott.) A megalázottak és megnyomorítottak száma jóval magasabb volt. A XX. században még több terrorhullám következett be az országban, de a szellemet a palackból ez a kommunista államcsíny szabadította ki. És már nem volt menekvés: a gyűlölet és a félelem – mindenféle revans – mélyen megült a magyar társadalomban. Feloldani, létrehozni a kooperációra épülő nagy nemzeti szintézist azóta sem sikerült, legfeljebb lefojtani az indulatokat.
   A Tanácsköztársaság ürügyén érdemes felvetni egy dilemmát, amelyre eltérő válaszokat adtak a kortársak. Előbb a külső ellenség ellen kell-e harcolni, s aztán szembe fordulni a diktatúrával, vagy előbb megdönteni a kommunista diktatúrát, s aztán a külső ellenség ellen fordulni?
   A Vörös Hadsereg létrehozóinak szándéka szerint „osztályhadsereg” volt, ahol minden csapategység parancsnoka mellé a szocialista párt politikai megbízottat küldött. Mégis a tisztikar jelentősebb része vállalta a szolgálatot – így Lakatos Géza, Sztójay Döme, Werth Henrik – a két világháború közti időszak tábornokai, akik politikai szerepet is játszottak. A másik megoldást főként Horthy Miklós és köre képviselte.
   Mint bebizonyosodott: végső soron az ország megmentésére mindig több esély van nemzeti alapon, mint a nemzetköziség jegyében. A katonák azért harcoltak, hogy a Felvidék visszakerüljön Magyarországhoz – ezért még egy Márai Sándor is lelkesedhetett – de a „nagy stratégák” az orosz és magyar vörös hadsereg találkozásáról álmodoztak, s a világforradalomról. Hiába volt a katonák figyelmeztetése: a csehek ellen, románok ellen kell készülni.
   Ekkor nem sikerült az orosz vörös hadsereg betörése Közép-Európába, de nem tettek le róla. Ám időközben a magyar Tanácsköztársaság megbukott. Vezetői elmenekültek. A bukás közvetlen oka a román támadás volt, valójában azonban a proletár diktatúra bázisa teljesen felmorzsolódott. Maga a munkásság -és elitcsapata a vasashadosztály is –  szembe fordult Kun Béláékkal. A szociáldemokraták – nem utoljára – felismerték magukban a demokratát és szembefordultak a diktatúrával. Peidl Gyula alakított „szakszervezeti” kormányt, de a szemfényvesztés csak hat napig tartott.
   A kommunista taktikára jellemző, ahogy Rákosi Mátyás érvelt a bíróság előtt 1925-ben: „ mi kommunisták fegyverrel a kezünkben akartuk visszautasítani a trianoni szerződésnél jóval kedvezőbb békeszerződést is.” Ennek nyomán volt aki egyenesen „szabadságharcnak” látta az eseményeket, bár Budapestet a románok végül minden ellenállás nélkül foglalták el… Valójában a Tanácsköztársaság az ország társadalmi szöveteit végzetesen széttépő, egyes rétegeit ellenséggé hergelő, osztálygyűlöletet elhintő rendszer volt, amely nagy mértékben felelős huszadik századi megpróbáltatásainkért.