Egyszer mikor még kisgyermek voltam anya elmesélte nekem születésem tragikus történetét, csak sajnos azt, akkor még nem tudtam vagy nem gondoltam komolyan … mindig úgy tekintettem rá, mint egy mesére… Viszont azóta sok minden megváltozott.
Ahogy az életem is, – gyökeresen. – S erre a változásra csak akkor jöttem rá mikor az egyik nap megégettem az ujjamat és a tüzet magamba szívtam, mely örökre belém is költözött. S egészen addig őrizhetem magamban az örök láz égető érzését, míg életem meg nem szűnik.
De van egy, egyetlen egy nagy, és hatalmas hátránya a tűznek, mégpedig az, hogyha újból hozzám ér, a testem teljesen le fog hűlni, és a nálam normál 38 fok helyett 0 fokos leszek és meg fogok halni…
„Anya?” kérdeztem tőle az egy reggel mikor a tűzveszélyes feliratot olvastam az illatosítón. „Mi történik akkor, ha még sem halok meg, és a tűz még is megérint?” tudakoltam kíváncsian.
„Az lehetetlen, te is emlékszel rá mi történt akkor amikor legutóbb hozzád ért a tűz.” válaszolta elgondolkodtatóan.
„Na és, azt meg lehet valahogy akadályozni, vagy mindenképpen végem lesz?” kérdeztem, bár tudtam – sejtettem – a választ.
„Ez egyszerű, az elméddel tudod megakadályozni.” felelte unottan, mert már elege volt a sok kérdésemből. „Te irányítani tudod a tüzet, sőt akár el is tudod altatni, vagy éppen hogy meggyújtani. De vigyázz, mert ha tüzet gyújtasz, magadból veszed el a hőt, ha pedig elaltatsz, akkor pedig magadba szívod a meleget.” figyelmeztetett vészjóslóan, de én még most sem tudtam elhinni, hogy meg lehet akadályozni az égető tűz érintését.
„Azt mondod, hogy irányítani tudom az elmémmel a tüzet?” hitetlenkedtem még mindig. „De még is hogyan?” néztem rá bambán.
„Ez is egyszerű, csak rá kell gondolod és elképzelned, hogy a tűz arrébb megy. Aztán még erősebben rákoncentrálsz, és kész is van. Az egész ilyen egyszerű.” magyarázta, és tovább kezdte olvasgatni a kedvenc lélekvándorlós könyvét.
„És még is hol, vagy hogy tudom kipróbálni ezt, a nagyon fontos tudományt?” kérdeztem, bár már most tudtam, a kérdésre a választ. Mely nem más, mint az itt és most!
„Vedd elő a gyufásdobozt… hozd ide. Én meg, majd meggyújtom, te meg eloltod.” parancsolt rám, és én, mint szinte minden áldott nap mióta magamba szívtam a tüzet hallgattam rá, és elővettem a gyufásdobozt, de még mielőtt oda adtam volna, megálltam, és kérdeztem tőle valamit.
„Biztos vagy benne anya, hogy ezt kéne csinálni? Hisz nem az előbb mondtad azt, hogy ettől csak magamba szívóm a tüzet?” kérdeztem hitetlenkedve anyámtól, ki csak könnyelműen legyintett és azt mondta:
„Tudom mit csinálok Méri! És szerintem nem sokat számít az, hogyha 38 fok helyett 38,5 fokos leszel.”
„De anya!?” kiáltottam rá.
„Nem anya.” szólt rám keményen. „Mondom, hogy nem lesz semmi bajod 38,5 fokos lázzal, de ha már ennyire aggódsz meggyújthatod a másik gyufát.” Nyugtatgatott, nem sok sikerrel. „Most pedig add ide a gyufásdobozt.” nyújtotta felém a karját és a kezébe dobtam a dobozt. „Köszönöm!” mondta erőteljesen és meggyújtotta a gyufát. „Most pedig oltsd el, az elméddel!” parancsolt rám és felém nyújtotta az égő gyufaszálat.
„Ööö… anya?” dermedtem meg hirtelen, és az anyukámra néztem halálra rémülve miközben úrrá lett rajtam a rettegés, és elkezdtem egész testemből remegni. „Anya!” kiáltottam rá és elkezdtem sírni.
„Segítség! Segítség! A babámmal vagyok! A babámmal vagyok!” idéztem fel azt a napot miután a lángcsóvák között megszülettem és anya a kijáratot kereste a lángokban álló kórházból, de senki se segített…
„Anya kérlek hagyjál!” zokogtam keservesen és hátráltam egy lépést.
„Nem, nem hagylak! Tudom, hogy meg tudod csinálni, csak akarnod kell!” kiáltott rám, hogy tudtomra adja, egészen addig nem tágít, amíg el nem oltom a tüzet.
„És… és… és ha mégsem sikerül?” kérdeztem tőle, de akkora már elaludt a gyertya lángja.
„Rendben van.” mondta és előhúzott egy újabb gyufaszálat. „Akkor gyújtsd meg te!”
„É… én? De… de… mi… mi… nek…” remegtem teljes erőmből.
„Azért, mert így csak az elképzelésed után látod a tüzet és nem utána, ráadásul még a lázad is elmúlik.” magyarázta nyugodtan. „Csak koncentrálj!” parancsolt rám, és megfogadtam a tanácsát.
Vettem egy mély lélegzetet és megpróbáltam elképzelni, a gyufaszál meggyulladását…
Koncentrálj Méri! Koncentrálj!
Próbáltam minden erőmet bele adni, míg egyszer csak kezdett egyre melegebb lenni a szobában, és mikor kinyitottam a szememet a tűz apró szikráit pillantottam meg, miközben elöntött a végtelen boldogság édes, s mámorító íze. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elfújtam a gyertyát.
„Látod, én megmondtam, hogy sikerülni fog.” mosolygott anya, de akkorra már a lelkem valahol egészen másutt szárnyalt.
A szellemek birodalmában, a jólét útjában.
„Már vártalak.” szólt egy férfihang, s egyszer csak… egy váratlan pillanatban… megpillantottam és belenéztem gyönyörű mélykék szemeibe, majd a pillanat töredékében megláttam azt a meseszép, mosolygó ajkakat melytől még egy kőszívű ember is elolvadna. „Annyira hiányoztál.” Formálta a szájával a szavakat, mely most már oly távolinak és messzik tűnt, mint még soha. És bárcsak… bárcsak újra láthatnám a fiút, – ha nem is teljesen -, és most már én is, talán én is visszamosolyoghatnék neki…
De bár tudhattam volna, akkor még, hogy ez mivel jár…
Tűzvész lány: Az örök láz örököse
