Egy új évtized kezdetén vagyunk. Minden ember, minden szakma mérleget von, értékel, összegzi az eltelt időszak történéseit. Miként látja az elmúlt esztendőt Karácsony Tamás Ybl-díjas építésztervező, egyetemi docens, akinek nem mellesleg a Szépművészeti Múzeum bővítésének emberpróbáló feladatával is meg kell birkóznia.
– Számomra ez az évforduló több kerek számot rejt. Negyven éve tanulom a szakmám, 1970-ben kezdtem tanulmányaimat a győri Hild József Építőipari Szakközépiskolában. Harminc éve dolgozom építésztervezőként, s ugyancsak harminc éve élek Esztergomban, a családommal. Ami a mögöttünk lévő esztendőt illeti, számomra nehezen határolható be, hiszen az építész egy-egy feladata többnyire éveket ölel át. Egy megbízás, a kezdéstől az átadásig, akár egy évtizedet is átívelhet.
– Köztudott, hogy önnek van egy olyan munkája, amit kezdettől nagy figyelem kísér, ami folyamatosan komoly visszhangot kap: ez pedig a Szépművészeti Múzeum bővítése. De mi az, ami megfér e jelentős munka mellett? Mire marad még ideje, energiája? Hogyan tudja sokasodó feladatait kezelni?
– Nem kerek ugyan a szám, de szakmai életemben meghatározó az immár huszonhárom éve folyamatos oktatás. Ezt a háromféle feladatot kergetem, versenyt futva az idővel. Tanulnom nekem is folyamatosan kell, hiszen ez tart frissen, ez a feltétele a tervezői munkámnak. Az pedig, hogy oktatóként hiteles maradhassak, csak a tervezés magas szintű gyakorlásával biztosítható. Mindez teljesen kitölti mindennapjaimat. Szerencsés vagyok, hogy fiatalok között élek, tőlük tanulok, velük dolgozom, őket taníthatom.
A munkák természetesen fontosak, meghatározóak, legyen az tervpályázat, vagy éles megbízás, családi ház, nemzeti emlékhely pályázata, iskolabővítés, fürdő, vagy szálloda tervezése. A példákat a közelmúltból soroltam föl, hiszen ezek azok a szerteágazó témakörök, amelyekkel mostanában foglalkozunk.
– Ha ki kellene emelni néhányat a feladatai közül, melyeket említené?
– Természetesen a legfrissebbeket. Persze, ha be is kell mutatni őket, akkor azokat említeném, amelyek már kerek egésszé értek, amelyekre minden szempontból pozitívan lehet hivatkozni. Nem is egy ilyen van! Az építészek ugyan maximalisták, szeretnék, ha minden részlet pontosan megformálhatóvá válna, ha az épületük minden elemét véglegesen rögzíteni lehetne. De tudjuk, az élet folyamatos változás, ezért valójában egy épület soha nem készül el, – csupán pillanatai vannak, amikor késznek tűnik. Viszont vannak olyan épületek, melyek több síkon is eredményesek, meghatározóak, és a stabilnak tűnő pillanataik akár évekig eltarthatnak.
– Ragadjunk ki egy ilyen példát a közelmúltból!
– Olyan munkát választanék, amely mindhárom, számomra fontos területet sikeresen fedi le. Ahol a tanulás, a közös munka, és a tanítás azonos súllyal volt jelen, és az elismerés sem maradt el: ez pedig a veszprémi Dubniczay-ház felújítása, bővítése. Hogy mit is lehet tanulni egy ilyen épület tervezése során? Alázatot, tiszteletet az egykori építtetők, a régmúlt építői iránt, helytállást, saját megbízóink bizalmát viszonozva, és munkatársaink feltétel nélküli, egyenrangú alkotótársként való elfogadását.
– Ha mindez megvalósul, akkor meghatározó tétel lesz a hozzáadott érték.
– És a mi célunk kizárólag ez lehet. Ebben az esetben ez a szándék valóra vált. Az épület, a város, a befogadók, használók, látogatók, a gyűjtemény, ami a házba költözött, gazdagabbá lett az újjászülető ház által. Gazdagabbá lett az építéstörténet, hiszen a kutatás rengeteg titkot feltárt, gazdagodott a belső világ, az eltérő szerepeket vállaló, azzal azonosuló, karakterüket erősítő épületrészek egyéni kialakításának köszönhetően. Gazdagabbá vált az épület, mint műemlék, hiszen előhívtuk az elfeledett falfestéseket, újraépítettük a századelő jellegzetes manzárdtetőzetét. Gazdagodott az udvar világa azzal, hogy képzőművészeti alkotásokat fogadhat, és azzal is, hogy a kávézó használja tereit. De gazdagodott a város is, az ide költöző gyűjteménynek köszönhetően, és gazdagadott a Várhegy, a megújult épület fiatalos jelenlétével.
Mi is gazdagodtunk, hiszen rengeteget tanultunk egymástól: régészek, művészettörténészek, restaurátorok, beruházók, kivitelező szakemberek, tervezők. Ezt a folyamatot ismeri el a kapott díjak sora: az Icomos-díj, a Pro Architektura-díj, a Piráni Építészeti Díj, valamint Klobusovszki Péter építész kollégám doktori munkájának elismerő fogadtatása.
– Ez tehát igazi sikertörténet, elsősorban azért, mert minden résztvevő a saját sikerének könyvelheti el. Vannak-e ennek a palotának olyan részletei, amelyek a mi olvasóközönségünket közelebbről érdekelhetik? Olyan hangulatai, amelyek az otthonnal, az otthonossággal kapcsolhatók össze?
– Áttételesen minden bizonnyal vannak. Egy kiállítótér, egy középület akkor teljesít jól, ha előzékeny „házigazda”, ha figyel a részletekre, ha elkényeztet. Fontos az otthonosság érzetének kiváltása. A kiállító tér részeként intim társalgót alakítottunk ki, a téglamúzeum fogadótere is különleges minőségű ülőalkalmatosságokkal várja a látogatót. Nem beszélve a kávézó világáról, amely egyedülálló történeti terekbe költözött, a legfrissebb dizájn bútorokkal kiegészítve.
– Érezhetően egyértelmű szándéka volt, hogy otthonosan mozogjunk az önök által életre keltett, többletfunkciót kapott, veszprémi Dubniczay-palota tereiben, s hogy komfortérzetünk minél magasabb legyen. Nos, ez az elképzelésük tisztán és teljes egészében megvalósult. Ez határozottan kitapintható a közvetlen és meghitt hangulatú információ – shop – jegyárusító tér kialakításánál, a gardróbszerű csomagmegőrzőnél, és minden bizonnyal ez a szándék magyarázza a szinte egy személyre szabott padlástérbe vezető lépcső feszes térstruktúráját is. E részletek mind-mind a hajdani funkcióra utalnak, hiszen eredetileg a palota lakóépületnek épült.
– Igen. Ebből a távoli otthonosságból kapunk itt ízelítőt. A gondos kutatásnak, a beruházó értő támogatásának, a résztvevők aktív, inspiratív együttműködésnek köszönhető az egykori barokk térsor helyreállítása. Így vált teljessé egy városi palota enteriőrjeinek sora, a teljes barokk program a lakófunkcióktól, a fogadóterektől, a dolgozószobától kezdve egészen az udvarról közvetlenül, külön megközelíthető Sala Terrenáig, a reprezentatív pihenő-mulatóhelyiségekig. Forrás hiányában még csak egy emeleti szoba kifestése teljesen restaurált, de a többi szoba konzervált barokk ill. 19. századi, kopottas festett felületei, a több múzeumból származó kályhákkal és a két megmaradt csillárral illúziót keltő háttérül szolgálnak a nívós kiállításnak, idézve a barokk stílus részletgazdag világát.
Az ajtók, ablakok felújítása mellett a korszak jellegzetes parkettája díszíti a történeti terek padozatát. A világítás ugyanakkor a legmodernebb technikát képviseli az épületben, akár a bútorok, melyek ismert dizájnerek kiemelkedő alkotásai. A barokk térsor festett falai előtt egyedi tervezésű fém állványok tartják a László Károly gyűjtemény értékes darabjait.
A Dubniczay palota az a hely, ahol egymást kiegészítik a történeti terek, a mai kor rafináltan kidolgozott tárgyai, és a kifinomult technika, az a hely, ahol találkát ad egymásnak az otthonosság, és a középület átfogó, kimért szerkesztettsége. Az a hely, ahol otthonra lel a műtárgy és a műélvező közönség, ahol az építészet a kezdetektől főszereplő.