Tudjuk, hogy nem mindig voltunk olyanok, mint ma. Őseink szőrösen a fákon ugráltak, még régebbi őseinknek szőrük sem volt. De ez persze csak ritkán izgat bennünket, ami érthető is. Vagy mégsem?
Ha valaki mégis elgondolkozik a múlton, leggyakrabban egyenes vonalú és töretlen tökéletesedésnek véli a „fejlődést”: őseink egyszerűbbek voltak, bizonyos képességeik hiányoztak, de „ezt leszámítva” hasonlítottak hozzánk. Nos, ez féligazság: odavaló a „primitív bennszülött” és a „sötét középkor” mítoszai mellé. Persze az élet fejlődött, éppúgy, mint magunk is a történelemben. Többet tudunk, mint őseink, de nem mindenben, és nem mindig. Őseink nem egyszerűen egyszerűbbek voltak, hanem mások is. És régebben éltek olyanok is, akik senki mainak nem ősei. Tanulságos ezen elgondolkozni, hiszen ezáltal magunkat értjük meg jobban, ami igencsak hasznos. Beszéljünk hát erről.
A hüllők sötét középkora
Nemcsak a történelemnek van középkora, hanem a földtörténetnek is. Úgy 230 millió éve kezdődött, és 64 millió éve ért véget. A hüllők koraként emlegetik. Ismerősek a hatalmas dinoszauruszok, sok alternatív mozgalom számára a zsákutca, a brutális erő és ostobaság jelképei. Valóban, legnagyobbjaik 30 méter hosszúak voltak, ennek megfelelő súllyal, de sokuknak csak akkora agya volt, mint egy tyúknak, tehát nagyon ravaszak nem lehettek. Csakhogy ezzel együtt is koruk uralkodó lényei voltak vagy 160 millió évig. Majd ha mi megélünk ennyi időt, élcelődhetünk kihalásukon, de addig helyesebb, ha önmérsékletet tanúsítunk. Különösen, ha meggondoljuk, hogy vagy 100 millió évig együtt éltek a mi őseinkkel, akiknek tehát minden lehetőségük megvolt rá, hogy nagyobb fejlettségüket bizonyítsák.
Végül azután mégiscsak mi győztünk. 64 millió éve történt valami. A dinoszauruszok eltűntek, mi meg itt vagyunk. Máig is vitatkozunk mi, a győztesek leszármazottai, arról, hogy mi történt. Legalább félszáz elméletet alkottak már erre, a legtöbbről már kiderült, hogy helytelen, tehát kiderülhet a maradékról is. De persze volt egy ok, és meg is lelik majd. Most csak két elméletet említenénk. A „csillagászati” szerint 64 millió éve egy kisbolygó csapódott a Földbe. A szétszórt por hónapokra elfogta a napfényt. A hidegben a hüllők megfagytak, szőrös melegvérű őseink viszont nem. Meglehet. De akkor hogyan maradtak meg a krokodilok, a gyíkok, és a kígyók ősei? A másik, a „hősi” elmélet szerint őseink kemény küzdelmekben kerekedtek hatalmas ellenfeleik fölébe. Felemelő és erőt adó gondolat, bár ha megpróbáljuk konkrétan elképzelni a küzdelmet, csak olyanok jutnak eszünkbe, hogy éjszaka áldozatos munkával megettük a dinoszauruszok tojásait, vagy ilyesmi. De hát az ember/emlős úgy küzd, ahogyan tud. Akárhogy is volt, végül mi bizonyultunk tökéletesebbnek. De nem mindenben. A túlélés nem minden, bár a legfontosabb. Tudtak az őshüllők olyanokat is, amiket mi még ma sem.
A dinoszauruszok trükkje
A jegenyefák sem nőnek az égig, hát még az állatok. A nagyobb méret nagyobb erő, de valahol van egy határ. Biológusok és fizikusok többször próbálták meghatározni ezt, és általában úgy emberméretnél adódik. A becslés egyszerű. Az állat testét kémiai erők tartják össze. Azok olyan erősek, amilyenek, főként az alapvető fizikai törvények miatt. Mármost, ha egy állat elesik, annál nagyobb ütést kap a teste, minél magasabb. Egy méret felett az eleső állat többé fel sem állna. Az embernél is gyakori idős korban a combnyaktörés, ami orvos nélkül életveszélyes lenne.
De vannak az embernél nagyobb szárazföldi állatok, ha nem is sokan. Mi van az elefánttal? Nos, a válasz kettős. Egyrészt a becslés csak becslés. Másrészt az elefánt nem is nagyon ugrál, és ha egy négylábú mindig csak egy lábát emeli fel a talajról, a másik három még dőlésmentesen megtartja, mint a suszterszék. Ez rendben is volna. De hogy élt meg a Tyrannosaurus rex, amely tizenkét méter hosszú, nyolctonnás ragadozó volt, és zsákmányát két lábon futva üldözte? Bizonyára különleges anyagból volt. Kövületein ez ugyan nem látszik; és eddig még nem hallottunk részletes magyarázatot arra, hogyan tartotta fenn magát. Mindenesetre ügyesen tette, De mindegy, mert majd rájövünk egyszer a dinoszauruszok trükkjére.
A háromszemű hidasgyík
Új-Zéland félreeső helyein él egy furcsa, ősi szabású „gyík”, a tuatara vagy hidasgyík. Valószínűleg azért ősi szabású, mert hosszú életű: a nemzedékek lassan váltakoznak, így a faj is lassan változik. Nos, a tuatarának nem két szeme van, mint minden megszokott állatnak, hanem három: a harmadik a feje tetején. Nem olyan tökéletes, mint a másik kettő, áttetsző bőr is fedi, de egészen szemszerű. Nem találtunk állítást arra, hogy kikísérletezték volna, vajon tényleg lát-e vele, de hát mi másra való egy szem?
Volt-e három szemünk valaha?
Nos, ez érdekes. Két kérdés kínálkozik. Nekünk is három volt-e valamikor? És függetlenül attól, nekünk mink volt, mink nem: milyen a világ három szemmel nézve? Nem tudtak-e valamit az őshüllők emiatt, ami számunkra már felfoghatatlan? A források szerint régen a fejtetőn (vagy homlokon) lévő szem gyakori volt. Páncélos halak megmaradt koponyáin fent látszik egy lyuk, és hasonlóan a páncélos ős kétéltűekéin is. E lyuk megvolt a legtöbb őshüllőnél is, de nem a dinoszauruszoknál. Első primitív emlősőseinknél is megvolt, de azután eltűnt. Elvesztettünk egy képességet. Nem hiányzik-e, és kaptunk-e valamit helyette? Nos, a válasz egyszerű: nem tudjuk.
A tuatarát nem tudjuk megkérdezni, milyen, ha van egy harmadik szemünk. Jobb híján megpróbálhatjuk elképzelni, hogyan látnánk három szemmel, de látni fogjuk, hogy nem jutunk messzire. Mi főemlősök ugyanis minőségileg máshogyan látunk két szemmel, mint egyel. Ugyanoda két szemmel kétfelől nézve felépül agyunkban a háromdimenziós tér mélysége, amint sztereó-nézővel ki-ki kipróbálhatja. Lehet, hogy három szemmel a negyedik dimenzió tárul fel?
Nem lehet. A negyedik dimenzió vagy a térben van, vagy mint a relativitáselméletben, ő az idő. Lehet, hogy a tér négydimenziós (vagy akár 10 vagy 306, mint bizonyos részecskefizikai elméletekben), de a tuatara mindhárom szeme a szokásos három dimenzióból néz prédájára. Ezzel ugyan fel nem épít négydimenziós képet. Ahhoz pedig, hogy valaki a négydimenziós téridőt egyben lássa, harmadik szemének más sebességgel kellene mozognia, ami anatómiailag nehezen megoldható.
A tuatara egészen mást néz
Ráadásul a hüllőknek még igazi térlátásuk sincs, hiszen szemeik más-más irányba néznek (mint pl. a tyúk). A tuatara valami egészen mást lát harmadik szemével, mondjuk hőt (infravörös fényt). De lehet, hogy a magyarázat egészen unalmas. Az első szárazföldi gerincesek nehezen vonszolták testüket a földön, és gyakorlatilag nyakuk sem volt. Felfelé nem láttak volna, ha ott nincs szemük. (Bár, mi fenyegethette őket felülről?). A dinoszauruszoknak hosszú, mozgékony nyaka volt, és mi is könnyen forgatjuk fejünket; nekik és nekünk már nem kell ott szem és a koponya szilárdabb, ha fent nem lyukas. Egyszerű magyarázat, de még ha igaz is, csak a válasz fele. Ugyanis kaptunk valamit cserébe. A harmadik szem helyén a tobozmirigyünk található, és általános vélemény szerint nemcsak egyszerűen ott van, hanem annak megváltozott maradéka is. Mikor a szem felett bezárult a koponya, és már nem láthatott, átalakult valamivé, tobozmiriggyé. Nagyon jó. Akkor most az a kérdés, mit csinál a tobozmirigy. Ez a mi harmadik szemünk, mi nem látunk felfelé, de helyette tudunk valami mást. Csakhogy nem tudjuk, mit csinál a tobozmirigy.
Tobozmirigy: a lélek székhelye
Általános hit, hogy a tobozmirigy belső elválasztású mirigy. Még senki sem vette észre, hogy bármit is a vérbe ürítene; serdülőkorban degenerálódásnak indul. Az egyetlen fogódzó az, hogy idő előtti pusztulása idő előtti serdüléssel jár együtt, tehát mintha valami olyant választana ki, ami megőrzi a gyermekkort. Meglehet, de a serdülésünk csak nekünk késői, meg az emberszabású majmoknak; a többi emlősnek, melyeknek van tobozmirigyük, nem késői. A tuatarának viszont ugyanolyan késői, mint nekünk, de neki nincs tobozmirigye, mert helyette még szeme van. Descartes e mirigyet a lélek székhelyének tartotta, de akkor a többi emlősnek is van lelke, viszont a tuatarának nincs. Valamit itt még nagyon nem értünk…
Nem muszáj mindent értenünk mostanra; ez a későbbi kutatásra és a mai képzeletre marad. Van valamink egy régi szem helyén, amiben (talán) még meg nem értett képességek rejlenek, de akkor e képességeink közösek a patkánnyal és a dinoszauruszokkal (hiszen náluk is bezárult felül a koponya, tehát át kellett alakuljon a felső szem), viszont nem közösek a tuatarával. Ha sokat figyeljük őt, talán rájövünk, mivel dicsekedhetünk ma. De nemcsak mi, hanem tiszteletreméltó ellenfeleink is a 64 millió éve a Föld sorsát (egy időre) eldöntő csatában, akiknek lelke (már ha az volna a tobozmirigyben) leljen megnyugvást e méltó megemlékezésben. Inkább, mintsem hogy visszajárjon.
Forrás: Női Portál