Analóg 2.0

A kiállítást megnyitja:

Takács Bálint (Bálintka) újságíró, a Zsebtévé Művészeti Osztályának Munkatársa és

Márta István zeneszerző, az Új Színház igazgatója

 

A fény-kép a túlélés eszköze, a menekülés záloga. Lét-kérdés, lét-feltétel. A létezés eszköze és módja. A rögzített kép nem (ön-)kifejezési forma, nem másnak szánt, megfejtésre váró üzenet a mának vagy a jövőnek. Nem az emlékezést szolgálja. A képek némák. Hallgatnak, akár létrehozóik.

Az analógia Zátonyi Tibor és Rajcsányi Artúr művei között nem szükségszerű. A képhez fűződő viszonyukból következik, amit nem a technikai médium előre meghatározott programja kényszerít rájuk. A sorsukból fakad, a pillanat diktálta kényszer sorsszerű érzéséből, hogy a tekintetük előtt feltárulót, azt ami a retinán sokasodó receptorok által már előre képpé formálódott, rögzítsék. Megtartsák, az anyag segítségével megőrizzék. Gyógyír a belül feszítő kérdések okozta gyötrelemre. Nem a múló pillanat tehát, hanem a tovatűnő látvány tartja őket fogva végzetes vonzerejével, nem engedve őket továbblépni, amíg nem hallják meg a feloldozást jelentő halk kattanást, amint a zár működésbe lép.

(Pfisztner Gábor)

 

 

Két világ. Párhuzamosak. Mégsem találkoznak soha. Nem is tehetik. Kapcsolatban állnak egymással anélkül, hogy érintenék egymást. Nincsen szinkronitás.

A kapcsolatuk – látszólagos, látszat-valóság. Olyan, mint ami, ami annak tűnik. Emlékeztetnek egymásra. Emlékeket ébresztenek, amelyek felidézhetik a másikat. A látszaton alapuló kapcsolatuk ugyanakkor reciprocitáson nyugvó viszonyt feltételez. Kölcsönösen, oda és vissza. A viszonyt az elme teremti meg eme látszatok között. Ebből adódik az analógia sajátos formája, amely azonos (elméletileg), de legalábbis hasonló gondolkodást feltételez. Ebben a viszonyban egymásra vetülhetnek különböző, de hasonló gondolati struktúrák.

A fényképező magányos ember, amikor fény-képez. Egyedül van, társa nem humanoid. Mégis szakadatlan interakcióban van vele, a kapcsolat folyamatos, az áramlás kétirányú. A gépet kezelő mégis magában van. Önmagával, bezárva gondolatai és képzetei sötét kamrájába. Csak egy vágy hajtja – rögzíteni azokat a képzeteket, amelyek kivetülnek kamrája sötét falára. Ezek a képzetek csakis az ővéi. Akkor is, ha látványát megosztja másokkal.

Mi történik, ha két fényképező képzetei, két gondolati struktúra együtt válik láthatóvá? Amennyiben párhuzamot mutatnak, feltűnik ismétlés-karakterük.

Az ismétlés, amely a másik gondolatainak konzekutív (egységekben történő) rögzítéseként hathat. Pedig talán csak véletlen egybeesések, amelyek egyfajta relációt teremtenek a két világ között. A néző akaratlanul is kapcsolatokat keres, megfeleltetéseket, analógiákat.

Az analógia Zátonyi Tibor és Rajcsányi Artúr művei között nem szükségszerű. A képhez fűződő viszonyukból következik, amit nem a technikai médium előre meghatározott programja kényszerít rájuk. A sorsukból fakad, a pillanat diktálta kényszer sorsszerű érzéséből, hogy a tekintetük előtt feltárulót, azt ami a retinán sokasodó receptorok által már előre képpé formálódott, rögzítsék. Megtartsák, az anyag segítségével megőrizzék. Gyógyír a belül feszítő kérdések okozta gyötrelemre. Nem a múló pillanat tehát, hanem a tovatűnő látvány tartja őket fogva végzetes vonzerejével, nem engedve őket továbblépni, amíg nem hallják meg a feloldozást jelentő halk kattanást, amint a zár működésbe lép.

A fény-kép ezért a túlélés eszköze, a menekülés záloga. Lét-kérdés, lét-feltétel. A létezés eszköze és módja. A rögzített kép nem (ön-)kifejezési forma, nem másnak szánt, megfejtésre váró üzenet a mának vagy a jövőnek. Nem az emlékezést szolgálja. A képek némák. Hallgatnak, akár létrehozóik. Nem fogalmaznak meg állításokat, nem magyaráznak vagy értelmeznek. Ezért el sem fedhetik az analógiából fakadó különbségeket, melyek a látásban nyerik el distinktív, jelentésmódosító funkciójukat. Nélkülük csak gépies ismételés, tökéletes redundancia lenne minden újabb „hasonmás“. Tökéletes ismétlődés pedig nincs (contadictio in adjecto). Az azonosság ugyanis (egyelőre még) feltételezi a térbeli és időbeli egyezést. Azonos helyen, egy és ugyanazon időpillanatban. Ebből viszont szükségszerűen következne az alkotó személyének azonossága is. Aki azonban véges és tökéletlen, így nem alkothat tökéleteset sem – még ha az „másolat“ is. Bár ismételheti önmagát vagy másokat, hisz ennek lehetősége benne rejlik a technikai apparátus lényegében. A kínálkozó variációk permutációjából adódó végtelen sokaságú megoldás ellenére ezek száma mégis korlátozott. Az, hogy mi és miként, illetve mikor kerül rögzítésre, esetleges. Nincs benne törvényszerűség, általában nem is lehet. Nem előre kódolt, nem determinált.

Zátonyi Tibor és Rajcsányi Artúr analógiái ezért akként öltenek „formát“, hogy csakis így, képre rögzítve és fizikailag is egymás mellé helyezve válhatnak jelentőség-teljessé egymás függvényében a maguk komplexitásában.

Pfisztner Gábor szakújságíró, kritikus