Megkezdődött az aláírásgyűjtés annak érdekében, hogy népszavazás döntsön arról, a parlamenti és önkormányzati képviselők fele nő legyen. Huszonhét ismert nő (köztük Heller Ágnes filozófus, Petschnig Mária Zita közgazdász, Hernádi Judit színművész, Pataki Ágnes producer, Endrei Judit újságíró) kezdeményezte az újabb mozgalmat a kérdésben.
Sok nő minden társadalmi fejlődés ellenére még mindig úgy érzi, érdekeit, értékeit, gondolkodásmódját nem képviselik kellőképp az országos döntéshozásban. Ha elfogadjuk, hogy ez arányszámoktól függ, akkor valóban meglepő a hazai helyzet. A parlamentben mindössze tízszázaléknyi (jelenleg 35) képviselőnőt találunk, amivel a világ országai között a 120. helyen állunk (például Ruanda és Mozambik is megelőz minket), az Unióban pedig utolsók vagyunk. Egy nő sincs a kormányban, a fővárosi polgármesterek között csak egy a nő, a 34 államtitkár és nyolc közigazgatási államtitkár között mindössze hatan akadnak, de általában a közéletben, a kulturális intézmények élén és a cégvezetők között is kevesen vannak. Főként ahhoz képest, hogy a magyar lakosok fele nő, és közöttük több a diplomás, mint a férfiak között.
Mielőtt azt kérdezzük, mi a megoldás, először érdemes elgondolkodni azon, vajon probléma-e ez, illetve milyen tényezők okozhatják.
Hogy elfogadjuk, a női érdekeket a nők jobban képesek képviselni, ahhoz először is igazolnunk kell, hogy léteznek kimondottan női érdekek.
A kvótapártiak állítják, hogy ahol működik efféle rendszer, ott csökken a korrupció, több a kompromisszum, érdemi viták zajlanak és békésebb a közélet. Nagyobb hangsúlyt kapnak olyan témák, mint az egészségügy, az oktatás, az ifjúságpolitika vagy az emberi jogok. Elméletileg azonban semmi nem indokolja, hogy ezekre a kérdésekre egy férfi ne lehessen legalább olyan érzékeny, mint egy nő és talán a vitakultúra sem feltétlen kötődik nemhez.
A férfiközpontúság ezzel együtt mégiscsak feltűnő nálunk, amit lehetne persze azzal magyarázni, hogy a nők eleve nem is törekszenek annyira illetve annyian vezető pozíció elérésére, mint a férfiak. Megint mások úgy tartják, törekednének rá, de a patriarchális reflexek miatt nem, vagy sokkal nehezebben kapnak szabad utat. Felmerülhet az a magyarázat is – amennyiben a háztartás és gyermeknevelés nehézségei nagyobb arányban hárulnak rájuk –, hogy túlterheltségük nem engedi a felelős beosztás vállalását.
A kezdeményezők szerint ez esélyegyenlőségi kérdés: a nőknek joguk van a társadalmi arányszámuknak, súlyuknak megfelelően képviseltetni magukat. Az ellenzők szerint megtehetik most is, hiszen semmi nem tiltja, hogy személyiségükkel, szaktudásukkal meggyőzzék szavazóikat. Gyakori érv az is, hogy ezen az elven számos más kvótát is bevezethetnének, például kor szerintit, hogy az ötvenen felüliek több helyet kapjanak, végzettség szerintit, hogy a 8 általánost végzetteknek is legyen szavuk vagy például a szemüvegesekét, hiszen ők is jelentős számban élnek köztünk. Utóbbi példa persze sántít, hiszen a rövidlátáshoz nem kötődnek előítéletek, mint mondjuk a korhoz vagy a bőrszínhez, ugyanakkor tény, hogy a parlamenti patkó ezekben a mutatókban sem reprezentatív.
Hogy előítéletek sújtják-e ma a nőket, vagyis a nők támogatandó kisebbségnek számítanak-e, abban nincs társadalmi egyetértés, habár az esélyegyenlőségi fórumok oda sorolják őket, a fizetési különbség pedig jól mérhető mutató. Sztereotípiák élnek velük kapcsolatban – ezt mindannyian érezzük – de tény, hogy ezek a férfiak esetében is működnek. No és biztosan találnánk olyan férfit, aki azt vallja, ha nőnek születik, könnyebben jutna előre a pályán vagy szerezne érvényt az érdekeinek.
Felmerülhet még a jogos érdem versus kvóta dilemma: a kontrázók szerint „elárasztják” majd a padsorokat azok, akik csak a rendelkezés miatt kerülhettek oda elvéve a helyet az érdemesebbektől ahelyett, hogy mindenki egyenlő mércével, tudása alapján mérettetne meg – mint (tegyük fel) most. Az elképzelés támogatói hangsúlyozzák: ez még nem könnyítené meg a bejutást, hiszen a nők ugyanúgy listás szavazáson indulnának, mint férfi kollégáik, csupán kötelező volna 50 százalékban őket indítani. Szerintük nincs szó pozitív diszkriminációról, csupán egy meglévő aránytalanság helyreállításáról.
Újabb kérdés: vajon van-e ennyi, a feladatra alkalmas nő, aki vágyik is egy ilyen megbízatásra?
A „társadalom” mindenesetre nem bánná, ha lenne: egy 2008-as kutatás szerint a megkérdezettek 71 százaléka támogatja a női kvótát. Reprezentatív vizsgálatokból az is kiderül, hogy a nők 64, a férfiak 39 százaléka véli úgy, hogy a nők igazságtalanul hátrányt szenvednek az élet csaknem minden területén, ezért kerülnek ritkán vezető állásba. 29 és 55 százalék szerint azonban ez a természetes munkamegosztás eredménye. A nők 66, a férfiak 56 százaléka azt gondolja, ha több nő venne részt a politikában, akkor kevésbé lenne durva a közélet.
Az ENSZ témával foglalkozó CEDAW bizottsága többször felszólította Magyarországot, hogy növelje a nők számát a közéletben. 2007-ben született is erről törvényjavaslat, és bár a kormány támogatta azt, az Országgyűlés végül 76 igen, 218 nem szavazattal, 57 tartózkodással elutasította az alkotmánymódosítást (a döntést füttyszó fogadta).
Több mint húsz európai országban jelenleg is létezik kvótarendszer, Dániában például azért szűnt meg, mert a nők aránya elérte a 38 százalékot a parlamentben: vagyis már nem volt több szükség „rásegítésre”.
Magyarországon most az a cél, hogy január közepéig összegyűljön 200 ezer támogató aláírás. Egy része már meg is van, nem is akármilyenek: rengeteg civil szervezet az Unió és több száz értelmiségi adta a nevét a dologhoz. A szervezők hangsúlyozzák: a kezdeményezés nem a férfiak ellen irányul. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a támogatóik között szép számban vannak férfiak.
A legtöbb a női miniszter Finnországban (60%), Ausztriában (55%), Norvégiában, Spanyolországban és Svédországban (egyaránt 50%) van. A legkevesebb Törökországban és Cipruson (0%). A legtöbb parlamenti képviselőt Svédországban (48%), Finnországban (42%), Dániában és Hollandiában (egyaránt 39%) találjuk, a legkevesebbet Törökországban (3%), Máltán (9%) és Magyarországon (11%).
A legtöbb a női miniszter Finnországban (60%), Ausztriában (55%), Norvégiában, Spanyolországban és Svédországban (egyaránt 50%) van. A legkevesebb Törökországban és Cipruson (0%). A legtöbb parlamenti képviselőt Svédországban (48%), Finnországban (42%), Dániában és Hollandiában (egyaránt 39%) találjuk, a legkevesebbet Törökországban (3%), Máltán (9%) és Magyarországon (11%).
Kvótapárti aláírók
Bangó Margit, Bárdos Deák Ágnes, Bódis Kriszta, Endrei Judit, Heller Ágnes, Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Pataki Ágnes, Dr.Petschnig Mária Zita, Alföldi Róbert, Ascher Tamás, Babos Gyula, Bajor Imre, Bakáts Tibor Settenkedő, Balázsovits Lajos, Bálint András, Bálint György, Bergendy István, Bródy János, Buda Béla, Chikán Attila, Csányi Sándor, Csányi Vilmos, Esterházy Péter, Farkasházy Tivadar, Freinreisz Károly, Gálvölgyi János, Geszti Péter, Göncz Árpád, Göncz Árpádné, Gönczöl Katalin, Görgey Gábor, Grecsó Krisztián, Hankiss Elemér, Haumann Péter, Hegedűs D. Géza, Jancsó Miklós, Kamarás Iván
Forrás: www.nana.hu