Close

Demokratikus cézárizmus

Demokratikus cézárizmus – Ludassy Mária a leváltott szabadságról
morálfilozófus-professzor úgy véli: a választásokon a tekintélyelvűség és a rendpártiság győzött. S megbukott a liberális alapeszmény. A mai közállapotokat leginkább a „demokratikus cézárizmushoz” hasonlítja, a kis Napóleon esetéhez. SÁNDOR ZSUZSANNA interjúja.
 

– Egyszer azt mondta: a liberalizmus csak a legmagasabb erkölcsi normákkal működőképes. A liberálisok elsősorban morálisan szenvedtek vereséget?
– Látványos a kiábrándultság saját szavazókörükben is. És régóta tart ez a folyamat. Szűk baráti körömhöz tartozott az SZDSZ néhány emblematikus alakja. Mindannyian lelkiismereti okokból léptek ki a pártból. Elsőként, 1993-ban, Csalog Zsolt. Úgy érezte: a szabad demokraták sem tesznek semmit a cigánykérdés megoldásáért. Petri György akkor távozott, amikor a Horn-kormány idején megszavazták: önkormányzati képviselők is kaphassanak parlamenti mandátumot. Petri szerint ez a hatalommegosztás liberális elvét sértette. Kis János a D–209-es ügy miatt, Eörsi István Wekler Ferenc „szőlőügyletei” miatt hagyta ott az általuk alapított liberális pártot. Mindehhez idővel hozzájöttek a fővárosi korrupciós ügyek. Ezek – a szabadelvű értelmiség és a szavazók szempontjából – már védhetetlenek.
– De a jobboldal kétes ügyleteivel mintha elnézőbb lenne a társadalom. A Fidesszel szemben más a morális mérce?
– Az ő korrupciós ügyeik nagy része bíróságra sem került. Láttunk olyan képeket a tévében, hogy fideszes képviselőket bilincsben vezetnek el? Ilyen elrettentő felvételeket rablógyilkosokról is ritkán mutatnak. Szocialista, liberális politikusokról annál többször. A média is jócskán hozzájárult a gyűlölet pártirányos szításához.
– Két éve nyilatkozta lapunknak: nem hiszi, hogy elsöprő illiberális fordulat következhetne be nálunk. Visszatekintve: túl optimista volt akkor?
– Valóban erősebbnek hittem a demokratikus intézményrendszerünket. Nem feltételeztem, hogy ennyire könnyű lehet lebontani a jogállamot. Habár az alkotmányunk preambulumából mindig hiányoltam azt a részt, amely – a 18. századi emberi jogi nyilatkozat szellemében – kinyilvánítaná az alapvető elidegeníthetetlen szabadságjogokat. Ahogyan ez a francia vagy az amerikai alkotmányban is szerepel. Ha a mi preambulumunk is ilyen lenne, most a Fidesz kínos magyarázkodásra kényszerülne: miért tartja fontosabbnak – mondjuk – a Szent Korona-tan feltüntetését a lelkiismereti szabadság eszményénél.
– Húsz év alatt csak kártyavár-demokráciát építettünk?
– A demokrácia sérülékeny rendszer, sokszor kiderült ez már a történelemben. Amikor Bonaparte 1798-ban karddal vonult be a francia parlamentbe, egy csapásra véget vetett a köztársaságnak, amit akkor még a liberális ideológusok is üdvözöltek: vége az anarchiának. Elhitette a néppel: a szabad eszmék zűrzavarba sodorják az országot. Rendre, tekintélyre van szükség. De a mai magyar közállapotokat inkább a Kis Napóleon esetével állítanám párhuzamba, aki szabályos szavazáson nyert az 1848-as szocialista-szabadelvű forradalomból kiábrándult franciáknál – némi nemzeti nagyság és sok szociális ígéret segítségével. Tocqueville szavaival ez a „demokratikus cézárizmus”. Ahogy most nálunk is a tekintélyelvűség és a rendpártiság győzött. A liberálisok
viszont mindig is a felvilágosodás racionális értékeiben hittek, abban, hogy a politikai problémák észérvekkel, racionális vitákban megoldhatók. Alapelvük Kant tétele: „Saját értelmedre támaszkodj!” S ez jelenleg nem túl népszerű eszme.
– Egyáltalán: miként vonatkozik ez a jelenünkre?
– A legnagyobb gondnak azt tartom: a választásokon maga a liberális alapeszmény bukott meg. Nemcsak a Hagyó-féle „nokiásdobozt” szavazták le, hanem valahol Kantot is. A nép közömbösen vette tudomásul: a független közintézmények – Alkotmánybíróság, ÁSZ, közmédia – fideszes pártirányítás alá kerülnek. A liberális értelmiségnek végig kell gondolnia: miért került légüres térbe? Mitől vált ilyen ellenszenvessé itt a gondolat szabadságának, a hatalmi ágak szétválasztásának az eszménye?
– Kiderült: a szabadság is csak piaci áru. A gazdagnak sok jut belőle, a szegénynek szinte semmi. Lehet, hogy ezt a többség a Kádár-rendszernél is igazságtalanabbnak érzi.
– Azért nem becsülném le, hogy négyévente választhatunk. Ha megint a Hazafias Népfront irányítana 99,9 százalékkal, sokan rádöbbennének: nem olyan rossz, ha van politikai alternatíva. Kétségtelen: a lecsúszókat, nélkülözőket nehéz meggyőzni az életformák pluralitásának szépségéről. De nemcsak a felsőbb rétegeket utálják: az indulatok még erősebbek a társadalom aljára süllyedt szegényekkel szemben. Itt sikeresen lehet politizálni a kisebbségek kirekesztésével, a cigánybűnözés emlegetésével. És aki olvasott már náci szövegeket, pontosan tudja: a Jobbik kampányfilmjében kikre vonatkozott az „élősködők” kifejezés. Félelmetes, hogy az OVB, majd a Legfőbb Bíróság is jóváhagyta a gyűlöletkeltésre alkalmas lózungok nyilvánosságát.
– Említette: a liberális értelmiség felelőssége is, hogy ide jutottunk.
– Robert Paul Wolff amerikai filozófus A liberalizmus nyomorúsága című művében arról ír: az embereknek a saját szabadságuknál is fontosabb, hogy mások – a másképp gondolkodók, a máshogy élők – ne lehessenek szabadok. Szabadságon inkább a másik szabadságának korlátozását, mintsem önnön szabadságuk kiteljesedését értik. Talán nem eléggé néztünk szembe ezzel a sajnálatos „lehetőséggel”.
A szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavait lázasan hirdetjük forradalmi, euforikus időszakban. Utána, békeidőben, már inkább biztonságra vágyunk. Elfogadjuk – ismét Tocqueville-t idézve – az „egyenlőség a szolgaságban” elvét a rizikós szabadság helyett. Tekintélyuralmi rendszerben sokan akár saját jogaik némi korlátozását is engedik, ha cserébe az autokrata hatalom keményen fellép a „zűrös” kisebbségek ellen.
– Heller Ágnes nemrég azt írta: totalitárius demokrácia felé haladunk.
– Ez a demokráciamodell a rousseau-i hagyományokhoz nyúlik vissza. A francia filozófus azt vallotta: a demokratikus államnak az egységes népakaratot kell képviselnie. Nincs helye különbözőségeknek, s aki a homogén népi, nemzeti érdeket megkérdőjelezi, az ellenségnek számít. Ez vezetett a jakobinus diktatúrához, később, a 20. században az államszocializmushoz és az agresszív nacionalizmushoz. S ez a szellemiség a Fidesz nemzeti együttműködési nyilatkozatában is tetten érhető: „A Nemzeti Együttműködés Rendszere… lehetőség mindenki számára és elvárás mindenki felé…” Ez nem a társadalmi sokszínűség békés elfogadására utal, hanem olyan antipluralista felfogásra, amely nem a modern demokráciák sajátja.
– Minket is fenyegethet, hogy a demokrácia diktatúrába fordul át?
– Én nem beszéltem diktatúráról, csak antiliberális demokráciáról. Ha az unió tagja akarunk maradni, a demokratikus kereteket nem rúghatjuk fel. De bizonyos kormányzati képviselők részéről már most érzékelhető egy erős ellenmodernizációs törekvés. A kulturális államtitkár nyilatkozta: nem a Nyugat, hanem Ázsia felé kell fordulni. A Julianus barát programmal keressük a magyarság gyökereit. A közoktatásban pedig mintha a „vissza a középkorba” elve érvényesülne. Ez a szellemiség mutatkozik meg a kisegyházak állami támogatásának megvonásától az alternatív életformák megbélyegzéséig mindenben. A szocialista–liberális kormányzás idején a Professzorok Batthyány Köre tagjainak nem kellett aggódniuk, hogy ellehetetlenítik őket. Ma számos baloldali, liberális értelmiségi joggal félhet attól: ideológiai-személyeskedő leszámolások miatt elveszíthetik az állásukat. Szomorú példa rá az MTA Filozófiai Intézetének sorsa.
– Mit lehet tenni?
– A pártpolitikai szférában nem látok megoldást. De egy filozófus számára mindig megmarad Kant tétele: „Egy emberi jogi sérelem, a világ bármely pontján történjen is, az egész emberiség ügye.” Csak remélni lehet, hogy Magyarországon nem lesz túl sok emberi jogi sérelem, amely miatt a morálfilozófus tiltakozni kényszerül.
168 óra

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top