Close

Tűnékeny álom

Nincs már többé. Eltűnt. Talán soha nem is volt, csupán képzeletem űzött csalfa játszmát velem. De még, ha nem is létezett, jó volt azt hinni, hogy mégis van. És csak az enyém. Elhitette, hogy én is lehetek színes, és hogy ő is csak nekem tündököl. Még emlékszem hogy ragyogott, hogyan kergette el a felettem keringő szürke esőfelhőket. Azóta az egyetlen, amit érzek a fájdalom, de nem bánom, mert ez bizonyítja, hogy igenis létezett, és valamikor talán tényleg csak miattam jelent meg az égen. Elég volt egy pillantást vetnem Rá, hallanom lélegzetét, éreznem szívdobogását, és tudtam, többé nincs szükségem más színekre. Egy napon aztán hirtelen eltűnt. Nem szólt semmit. Egyre csak vártam, hogy újra megjelenjen. Napsütésben esőt szítottam, de hiába. Többé már nem nekem ragyog. Tovább állt, átadva helyét újra a felhőknek. Pedig próbáltam kapaszkodni belé, nem akartam elengedni. Hasztalanul. Végleg eltűnt. Életet adott, majd a hóhérom lett. Azóta minden újra szürke, színtelen. Kimondatlan szavai, azóta sem hagynak nyugodni. Miért ragyogott nekem annyi napon át? Miért hagyta, hogy elhiggyem, hogy csak az enyém, és örökké az is marad? És mit vétettem, hogy csak így megszűnt számomra létezni? Megválaszolatlan kérdések, amikre nem érkezik válasz. Már tudom, hogy sohasem jön vissza. Nekem már nem létezik, nem kápráztat többé. Nem bírom. Képtelen vagyok élni a Szivárványom nélkül. Képtelen vagyok tovább elviselni hiányát. Gyűlölnöm kéne, megvetnem, mert még csak el sem köszönt, de nem tudom. Most az egyetlen, amit látok magam előtt, a piros. Lassan elborít. Átvette a szürkeség helyét. Az elviselhetetlen érzés, a tudat, hogy többé nem láthatom azt, ami az egyetlen volt számomra, végre megszűnik. Sötét van, csend, üresség. És én egyedül. Épp úgy, ahogy álmodtam fél éven át. Egyedül. 

– És kiesett a lány kezéből a véres penge…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások:
Shares
scroll to top