Kalkuttában, a Haldoklók Házának bejáratánál figyelem az eseményeket. Teréz anya híres kórházában ápolás és gyógyítás folyik, bár sokszor valóban „csupán” abban segítenek, hogy az ápolt méltóságos, emberhez méltó halálban részesüljön. A padló fényesre sikálva, rend és tisztaság, sorban barrakszerűen egymás mellé rendezett alacsony ágyon fekszenek a betegek. Közöttük nővérek, apácák járnak, segítenek, de egy-egy idetévedt, ittragadt önkéntes európai is az ágy szélére ül, tisztítja a fekélyeket, megitatja a szomjazókat. Öt percig járatom a szememet a kórtermen, érzem, vagy rongyot ragadok én is, szappanos vizet, és beállok segíteni, vagy illik odébállnom. Végül turista leszek ismét, inkább meglátogatok egy újabb templomot.
Andi körülbelül annyi idős volt, mint én, amikor ugyanígy állt a földszinti kórterem előtt. Ő megragadta azt a bizonyos vizes rongyot, és húsz évig le sem tette. Hátizsákos turista volt, aki az egyetem elvégzése és pár év banki hivatalnokoskodás után úgy döntött, két-három évig utazgat, mielőtt végleg gyökeret ereszt a bankszakmában, Németországban.
Kiegyensúlyozott, szerető környezetben nőtt föl, átlagos középosztálybeli német családban, München mellett. Jóeszű, ambiciózus, fényes jövő előtt álló jóképű szőke srác. Úgy érzete, huszonnyolc évesen még nem tapasztalt eleget. Gyerekkora óta olvasgatta az útikönyveket, volt elég összegyűjtött pénze, elindult egyedül Ázsiába, ahogy sok-sok német hátizsákos srác teszi a mai napig. Kalkuttában csak néhény napra állt meg, nem is tetszett neki ez a hangos, koszos, zsúfolt nagyváros (mélyen megértem), ahol életveszély az úttesten átmenni, de járda sincs. Hostelben szállt meg, egy ír srác feküdt a szomszédos ágyon. Összehaverkodtak, a srác Teréz anya szervezetében dolgozott önkéntesként, Andi elkísérte őt a Haldoklók Házába.
– Egy tizenöt éves srác haldoklott az egyik ágyon, tele fekélyekkel, körülötte legyek zümmögtek. Az élmény sokkoló volt. És mire feleszméltem, már nem volt visszaút, kezemben a törlőkendő, nem lehetett azt mondani, köszönöm, inkább máskor.
Egy hétig dolgozott, aztán továbbutazott, de hamar visszatért. Hat hónapig maradt, azután újabb utazás következett. A következő munka már közel húsz évig tartott.
– Minden nap reggel héttől délig és délután háromtól hatig dolgoztam. A nyomor, az előtte soha nem látott betegségek a mai napig lenyűgöznek, de ezen kívül csodáltam Teréz anyát, és boldog vagyok, hogy ismerhettem. Kalkutta előtt magamért éltem, a saját személyes ambícióimnak. Teréz anya jelszavai – etesd az éhezőt, öltöztesd a ruhátlant, védd a gyengét, ápold a beteget – találkoztak azzal a vágyammal, hogy áldozatot hozzak másokért is.
ndival és apámmal délután ötre beszéltünk meg találkozót Kalkutta egyik külső, kevésbé forgalmas negyedébe. Onnan ojekkel – motoros triciklivel, kvázi taxival – húsz percet zötyögtünk. Aztán már csak egy tízperces séta, és Andi házánál voltunk. Fogadott gyermekei, öt fogyatékos fiú fogadott bennünket, nagy szeretettel és lelkesedéssel.
– Ő Devasis – mutatja be Andi a legidősebbet -. A pályaudvaron, egy kuka tetején találtam rá, gyakorlatilag kidobták, mint egy szemetet. Félt, reszketett, bevittem az árvaházba (Teréz anya által alapított másik intézmény Kalkuttában). Vele érkezett Alkash, csonttá soványodott, gyakorlatilag haldoklott. Nagyon megkedveltem őket az ápolásuk alatt. Ekkor már tizenöt éve dolgoztam a Haldoklók Házában, Németországban befektetett pénzem fogyott, a tőzsde zuhant. Éreztem, hogy váltanom kell, valami újba kezdenem. A nővérek bíztattak, hogy fogadjam be a két srácot. De hogyan, ház nélkül, külföldiként, közel az ötvenhez? A nővérek emlékeztettek, hogy Teréz anya is a semmiből épített házat, nem is túl fiatalon, külföldiként Kalkuttában. Minden egy irányba mutatott. Üzletet kötöttem Istennel: ha ezt az utat jelölöd ki nekem, ám legyen, de segíts keresztül a nehézségeken. Az üzlet a mai napig olajozottan működik.
A ház egy nagyszobából, előszobából, teraszból és mosókonyhából áll. Negyven négyzetméter. A nagyszobában alszik az öt srác, az előszobában kis ágy, Andié. Hőség, a deszkatető ontja a meleget. Mi a teraszon beszélgetünk, Andi süteménnyel kínál bennünket.
– Ez a kis haspók itt Kallu. Kilencévesen fogadtam be, nem tudott számolni, de ami mégijesztőbb volt, játszani sem. Magányos és depressziós volt. Mostmár összead és kivon. Azután itt van Rackumaj. A pályaudvaron találtam őt is, annyit tudott mondani, hogy Delhiből jött. Tele volt sérülésekkel, hegekkel, csonttá soványodott. Azóta rendben van, túlságosan is, reggel fél ötkor már a hátamon ugrál.
ndi minden nap 5-kor kel. Miután a srácok lefekszenek, jut egy kis idő önmagára is. De ilyenkor általában hullafáradtan ágyba dől. Illetve mégsem. Minden napra jut egy pici élvezet. Barátai által küldött osztrák csokoládéból mindig van egy tábla elrejtve a hűtőben, és ő jól beosztja: minden este elszopogat egyet, és hozzá hideg tejet iszik. Néha vágyna egy kis magányra, hogy megnézze a Bayern München aktuális meccsét, elolvasson egy könyvet, zenét hallgasson.
– Az ötödik gyermekem Sanisingh – folytatja a család bemutatását -. Állandóan egy nagy vonatbalesetről beszélt, amelyben ő is megsérült, a homlokán hatalmas heg. Hogy a baleset miatt lett-e fogyatékos, vagy születésétől fogva az-e, nem tudja senki megállapítani. Az biztos, hogy súlyos epilepsziája rendben van tartva.
És valóban, Sanisingh nekünk is, bengáli nyelven, nagy gesztusokkal és lelkesen beszél a vonatbalesetről: sok-sok vér mindenütt, jajgató emberek, de az ő apja bátor, és jól elnáspángolja a vonatot.
Andi mindegyik fogadott fiáról büszkén mesél, akik nagy munkával nagy eredményeket értek el. Többségük speciális iskolába jár, jól fejlődik.
– Alkash az iskolában egy speciális csoportba került, élelmiszereket csomagolt. Amikor meghozta az első fizetését, sírtam a meghatottságtól – a kuka tetején kezdte, és most pénzt keres, valószínűleg többet, mint amennyit a családja, 400 rupiát havonta (kb. 1800Ft). Rackumaj megértette a kivonás logikáját. Szívesen segít a ház kerül, hasznossá teszi magát. Ezek a gyerekek állatokhoz hasonlóan éltek, a földön mászva, kommunikációra képtelenül. És kiderült, hogy nagyon is szociábilisak, fejleszthetők.
Andinak van segítsége, egy húszéves srác, szintén az árvaházból, akit ő iskoláztatott. Ott lakik, mos, takarít és segít a gyerekeknek. Ezen kívül még egy szakácsnőt is fizet. Együtt vacsorázunk a családdal.
– Egy nagyobb házat építünk a közelben, tizenöt hasonló, fogyatékos gyereknek szeretnék lakást bíztosítani. Nem könnyű itt a házépítés, a helyi korrupció mindent megnehezít. És jönnek a helyi alkeszek is: ha azt akarod, hogy békén hagyjunk, adj nekünk munkát. Vannak tehát nehézségek, de ezekért a gyermekekért bármit megtennék. Ártatlanok, senkinek nem tudnak ártani, és mégha sokszor rosszak is, verekszenek, szeretre vágynak és rengeteg szeretetet adnak. De ezeket a gyerekeket semmiért nem áldoznám fel.
A hitleri gázkamrák idején sok, idősek otthonában vagy fogyatékos-otthonban dolgozó nem zsidó ápoló követte önként az ápoltakat a halálba. Én bármikor kész lennék meghalni ezekért a gyerekekért.
Vacsora után bengáli nyelvű keresztény dalokkal fejezik be a napot, a kíséretet egy indiai tablának kinevezett bádogedény szolgáltatja. Minden este így énekelnek. A néma Devasis is tapssal kíséri a dalt. Andi angyaloknak hívja fogadott gyermekeit, az énekszó és a béke pedig egy csöppnyi mennyországot hoz a koszos Kalkutta koszos külvárosának házába, Andi szűk előszobájába.