Az örökséggel lehet tékozlóan bánni, és lehet féltve őrizni is azt. A ligúriaknak pedig alapos okuk van arra, hogy kivételes gonddal vigyázzanak az „öt földre”, azaz a Cinque Terrére.
Nem is azért, mert az UNESCO –méltán – felvette világörökségi listájára, sokkal inkább azért, mert szó szerint nagyszüleik, dédapáik verejtéke öntözte a meredek hegyoldalba vájt teraszokat.
Káprázatosan szép örökség. Látványban és átvitt értelemben egyaránt. Talán nincs is még egy olyan része a világnak, ahol az emberi kéz ennyire harmonikusan „segített rá” a természetre, mint itt, létrehozva a semmi mással össze nem hasonlítható látványt. Természetesen ez esetben is a megélhetés kényszere volt a hajtóerő. Amikor a magasba meredező, bordázott kőfal övezte tenger már nem tudta eltartani a népességet, az teremtett termőföldet magának a sziklafalakból.
7000 KILOMÉTERNYI TERMÉSKŐ FAL
Az itt lakók az évszázadok folyamán hétezer kilométernyi terméskő falat emeltek, puszta kézzel vagy nyolcmillió köbméter földet cipeltek föl a magasba. Kegyetlen munka. A hegyoldalak láttán azonnal érthetővé válik a történelem: a XIX. század utolsó évtizedeiben, a nagy itáliai migráció kezdetekor minden második olasz, aki a tengerentúlon szerencsét próbált, a kicsiny Ligúriából indult Észak- és főleg Dél-Amerika felé.
Az emberfölötti munka a szó szoros értelmében meghozta gyümölcsét. Az ember alkotta teraszokon szőlőt, bazsalikomot, olívabogyót, narancsot és messze földön híres citromot termesztenek. És ráadásként olyan települések – toronyházakból álló falvak – jöttek létre, amelyek valóban páratlanok a világban. Mert az életmód alig különbözött a part menti Itália más népcsoportjaiétól, az itt épített házak annál inkább.
forrás: nol.hu