Nem ám csak ilyen himi-humi rosszkedvre gondolok! Ami letör, amikor például a gyereked, miután néhány évtizedet végigverejtékeztél a boldogulásáért, hozzásegítetted egy ugyancsak karrierre váltható diplomához, bejárattad vele Európát, majd tettél egy fővárosi lakást a popója alá, azt mondja neked, hogy semmije sincs. Ezt egy-két hét alatt simán kihevered. Vagy amikor levelet kapsz a bíróságtól, hogy végrehajt nálad egy százezres közüzemi tartozást, amit a volt kedvesed hozott össze, miután elköltöztél tőle, de a mérőóra még a te neveden volt, ő pedig immáron két éve elfelejtette közölni veled, hogy némi számlát nem fizetett ki.
Ezek, mondhatni, hozzátartoznak a mindennapi bokszmeccsekhez. Akárhogy is táncolsz itt a béketáborban felállított ringben, nem tudod elkerülni, hogy egy-egy horogütés ne landoljon a gyomorszájadon. Olyankor az aztán görcsbe rándul, még csak azt sem mondom, hogy a görcs nem egy fekélyben teljesedik ki, de mindenesetre így-úgy túlteszed magadat rajta, mély lélegzeteket veszel, gyorsítasz egyet a mókuskerék fordulatszámán, és reméled, hogy javítani fogsz kis hazád átlagéletkori mutatóin, akkor is, ha még a múlt havi hiteltörlesztésedet sem fizetted be. Mert így vagy összegyúrva. Mert menned kell előre, de közben tudsz még örülni apróságoknak, a Badacsony mögé lebukó napnak, a hajnali párának a Tisza fölött, vagy megkönnyezed a tehetségkutató versenyeken a gyermekeiket megkönnyező apákat.
Viszont, miután jól kiörömködted magad, mégis csak ki kellene találni, mi lesz azzal a be nem fizetett törlesztőrészlettel! Hiszen kölcsönkértél, a kölcsönt meg vissza kell fizetni. Ezen nincs mit örömködni, rendben van, az örömködés akkor volt, amikor megvetted a pénzen az autódat. A kölcsön már csak olyan, hogy előbb van az öröm, utána a kötelesség.
Vagy az…nem is kötelesség? Az valami gonosz tett, hogy visszakérik tőlem? Akkor bántanak engem? Amikor visszaadom azt, amit elkértem, akkor bántva vagyok? Mégsem kellene örülnöm, hogy megvan az autó, mert utána bántanak?
Szól a rádió a vasárnap délelőtti szöszmötölés közben, a Kossuth. Kezdődik az istentisztelet, református. No, mondom, ha már annak kereszteltek, templomba meg nem járok, legalább hallgassam meg! Igyekszem figyelni, igyekszem újdonságokat felfedezni, mígnem megüti valami a fülemet. A szegényekről beszél a tiszteletes úr, hiszen prédikáció el nem hangozhat anélkül, hogy ne beszélnénk szegényekről, ez teljesen rendben is van. Azzal sincs semmi baj, hogy a szegények közé sorolja azokat is, akik nem tudják törleszteni hiteleiket. Örömteli, hogy rólam is említést tett a tiszteletes úr. De aztán jön az a bizonyos mondat, ami üti a fülemet. Mert azt mondja, hogy ezeknek a szegényeknek a pénzét, miután megkapták a fizetésüket, elviszi a bank! Ijedten nézek körül, nincs-e itt mögöttem a bank, arra készülve, hogy elvigye a pénzemet! Mondjuk, nem tudná, mert nincs mit, de attól még elkezdem rosszul érezni magamat, hogy lehet, hogy itt les rám, hogy elvigye, ha megkapom! Pedig eddig csak bajban voltam, nehézségeim voltak, mert vissza kell fizetnem azt, amit kölcsönkértem. De hát ez egy feladat! Egy kötelesség, nem egy sorscsapás!
Annak idején szükségem volt egy autóra, de nem volt rá pénzem. Megkérdeztem hát a bankot, hallottam, hogy ilyenkor őt kell megkérdezni, adna-e rá kölcsönt? Mondta, hogy ad, de majd vissza kell fizetni. Azt is megmondta, mikor. Kérdezte még azt is, hogy forintot akarok-e vagy svájci frankot. Gondolkodtam kicsit, aztán mondtam, hogy svájci frankot akarok. Utána meg örültem, mert lett egy autóm. Szóval, a bank tök rendes volt, szerintem, adott kölcsön pénzt. Most meg itt leselkedik rám??? Ettől egyre rosszabbul éreztem magamat. Én akkor meghoztam egy döntést, aminek a következményeivel tisztában voltam. Az idők változtak közben, minden nehezebben ment, naponta éreztem az ütéseket a gyomorszájamon, jöttek a hajnali vergődéses ébredések is, tehát egy szóval sem mondom, hogy rózsás a helyzet, de emlékszem arra a pillanatra, amikor beleültem az autómba, és arra is, amikor megígértem, hogy visszafizetem a kölcsönt.
Na, de arról nem volt szó, hogy a bank majd úgy viszi el a pénzemet! Én abban a hitben voltam, hogy nekem kell majd visszafizetnem! Ami iszonyúan nehéz, de mégsem több egy feladatnál, ami helytállást követel!
Szóval, hogy itt leselkedik rám, hogy vigye… Ezek szerint, közel három éve…Ez nagyon kiábrándító, ettől egészen elmegy az embernek az életkedve!
Aztán hirtelen belém nyilallt, hogy már néhány hónapja is elkezdett elmenni. Amikor megtudtam, hogy azok, akik a tavaszig vezették az országot, csak ellopták a pénzünket, semmi értelmes dolgot nem tettek, nyomorba sodortak bennünket, miközben tömték a zsebüket. Úristen! Hát ekkora pancserek vagyunk? Ennyire lúzerek? Nyolc évig hagytuk, hogy a szemünk láttára tolják ki talicskán a pénzt, maguknak? Miközben rosszabbul éltünk, mint négy éve!
Vasárnap délre, éhgyomorra, odáig jutottam, hogy együtt élek valakivel, aki les rám, hogy elvigye a pénzemet, ráadásul tök hülye is vagyok, hogy úgy egyébként is hagytam magamat kifosztani, nyolc éven keresztül.
Na, szépen vagyunk! Tisztára elment az étvágyam magamtól!
Rémülten kerestem valami kapaszkodót, valami emléket, ami büszkévé tesz, amitől örülni tudok magamnak, de ehelyett a teljes összeomlás lett osztályrészem! Ugyanis arra kellet rájönnöm, hogy nem három éve, nem nyolc éve rossz nekem, az életkedvemet valójában kilencven éve veszítettem el. Mínusz 39 évesen! Azóta vagyok örök vesztes!
Igen, Trianon óta vagyok kifosztva! És nem békélhetek meg a helyzettel, mert valaki mindig figyelmeztet, hogy nekem ez fáj, és újra és újra fájnia kell! Valahogy olyan ez, mintha nem temethetnénk el a holttesteket! Mintha a szeretteink szétporló tetemét egész életünkben látnunk kellene! Nem sirathatom el a halottakat, nem gyászolhatom meg, újabb és újabb kést kell szúrnom a sebekbe, hogy fájjon! Hiszen ez a legkézenfekvőbb eszköze a hatalom megszerzésének! Bizonyítani kell, hogy minden, mindig rossz volt, amit mások tettek! És mindig mások tették! Velem! Örök vesztes vagyok tehát! Minek örüljek? Az egész életem, plusszmínuszban, arról szólt, hogy kifosztottak, megaláztak, elvették, félrelöktek. A franciák, a zsidók, a kommunisták, az oroszok, a cigányok, a zsidók, a multik.
Szóval, hogy is veszítsük el az életkedvünket? Hallgassunk istentiszteletet a Kossuthon!
Nem is bírtam tovább, áttekertem egy zenei csatornára.
Szólt a zene, aztán jöttek a hírek, egy mosolygós férfihanggal:
-Tizenhat óra van. Meghalt egy magyar férfi Ausztriában, köszöntöm a hallgatókat, híreket mondunk!
Nawazze!