„…a hideg északi szél csípte a bőrüket, és ahogy a vakító téli hótakaró elhomályosította szemüket, úgy árasztotta el gondolataikat a hely hangulata, az ősi vadság, az érintetlen szépség, és úgy ébresztette fel a katasztrófa közelsége egymásnak ellentmondó félelmeiket.
Ebben rejlett a völgy valódi ereje, melyet a szél jelképezett, az örök szél, mely a létezés alapvető ellentmondásaira emlékeztetett. Arra utalt, hogy az ember mindig egyedül van és sosincs egyedül, arra, hogy a másokkal való kapcsolat megszakad ott, ahol véget érnek az érzékek, és hogy valójában sosem érnek igazán véget.” R.A.Salvatore