Már nem ,,csak” a festők városa

     A fesztivál ötlete Kokas Katalin hegedűművésztől származik, aki férjével, egyszersmind zenésztársával, Kelemen Barnabással együtt másfél éve fogott bele a szervezésébe. Mint a világot járó (és nem mellesleg világhírnévnek örvendő) művészek jól ismerik a nemzetközi zenei élet befutott kiválóságait és reménységeit, így a külföldi fellépők a személyes ismeretségi, baráti körükből kerültek ki. A   sztárvendég, Joshua Bell meghívásának hiteles  története így hangzott (Bolyki György előadásában): ,,Vendégségben voltam Kelemenéknél, amikor is Barna egyszer csak szólt, hogy Joshua éppen fent van a neten, kérdezzük meg tőle, eljönne-e Kaposvárra. Igent mondott. A menedzsmentje még azt sem tudta, hogy Magyarországra fog utazni, amikor mi chat-en már azt is megbeszéltük, hogy mikor, kivel, mit fog játszani. A menedzsment persze nyilván nem örül annak, ha kész tények elé állítják, és annak sem, ha a művész gázsija meg sem közelíti azt, amennyiért általában fellép, de egy barát meghívása sokkal többet nyom a latban.”

 

A komolyzene nagy művészei köré világszerte szerveződnek fesztiválok, például a tőlünk nem messze élő Gidon Kremer köré is. Jóllehet mi is büszkélkedhetünk  olyan előadókkal, akiket a világon mindenütt megsüvegelnek, Magyarországon eddig még egyikük sem vállalkozott fesztiválszervezésre. A kaposvári rendezvény ebből a szempontból is úttörő. Amíg Kokas Katalin és Kelemen Barnabás –akik elképesztően sok munkát fektettek az idei fesztiválba, és már szervezik a jövő évit –   járják a világot, és művészbarátságok köttetnek, addig lesznek fellépők Kaposvárott.

 
Kocsis Zoltán az első nap tapasztalatai után így fogalmazott: ,,A szervezés  hagy némi kívánnivalót maga után, ami nem is csoda, hiszen minden kezdő fesztivál ugrás a sötétbe. Nem tudjuk, milyen közönség lesz, a rendezvény irányvonala megfelel-e a helyi publikum igényeinek. De már az első koncert után elmondhattam, hogy a színpadon lévő két  művész a két Stradivarival olyan koncepciót, olyan egységet mutatott föl, amely ellenállhatatlan volt, spontán sikert aratott. Látható, hogy az ország ezen régiójában is van igény a legnemesebb kultúrára. Említhetem a Kreutzer szonátát is, amely  a huszonöt perces késés, illetve a közbekongó harang  ellenére  is teljes mértékben lekötötte a közönség figyelmét.  Ha ez így megy tovább, ilyen intenzitással, a szervezők ilyen fokú empátiájával, akkor ez a fesztivál ezer évig fog tartani. Mindig is valamiféle unikumot fog jelenteni, mert olyasmi történik, ami csak Kaposváron történhet. Olyan művek kerülnek egymás mellé és alkotnak egységet, amilyen egység sehol máshol nem jöhetne létre.”

 

Bolyki György számára külön öröm, hogy a szereplők listájának összeállításában az idén sem volt és a jövőben sem lesz szempont, hogy mennyire hangos tőlük a hazai és a nemzetközi sajtó. A koncepció része, hogy ne csak a ma, hanem a holnap és a holnapután sztárjait is meghívják a fesztiválra,  de az sem baj, ha az ígéretes tehetségekből nem lesz  híresség. Megengedik magunknak az itt és most élményét, és azokat hívják meg, akiket az ismertségüktől függetlenül érdemes, sőt kell  hallani. Ilyen művész – többek között – Alina Pogostkina,  akiről Magyarországon nemigen  tudnak, de a hegedűjátéka páratlan élményt nyújt. Szabad kezet adtak maguknak abban is, hogy az egyes műveket a fesztivál lehetőségeihez, illetve a közönség ,,tűrőképességéhez” igazítsák.

 

 

Igor Sztravinszkij A katona története című – cseppet sem könnyű – darabja például nem úgy hangzott el, ahogyan szokott. ,,Megengedtük magunknak, hogy meghúzzuk az egy óra tíz perces darabot. Kocsis Zoltánnal, Mácsai Pállal, Lackfi Jánossal összeültünk, és eldöntöttük, mennyi legyen az a maximális műsoridő, milyen legyen az az előadás-szerkezet, amelyet ‘helyénvaló’  a fesztiválközönség elé tárni. Mácsai őrült sokat dolgozott a szöveg rövidítésén, míg végül megszületett az a változat, amelyet Magyarországon, koncertteremben  először adtak elő így”  – tudtuk meg a fesztiváligazgatótól.

  
Ami a könnyedebb műfajokat illeti, nem késztermékeket akartak vásárolni a kulturális piacról, hiszen abban nem sok  eredetiség lett volna, inkább olyan előadókat kértek fel, akik vállalták, hogy erre az alkalomra vadonatúj  produktumokat hoznak létre. Volt, aki az idén nem vállalkozott erre, például Dés  László, aki az Operaház számára ír éppen darabot, de jövőre elkötelezte magát; ő is ősbemutatót tart majd Kaposvárott.
     A fesztivál hozzávetőleg 250 millió forintból valósult meg, ez az összeg sok barterszerződést is magában foglal.  A tényleges pénzforgalom mintegy 90 millióra tehető. A fellépők honoráriumára fordított összegről Bolyki György ezt nyilatkozta: ,,Úgy szoktam fogalmazni, hogy a fesztiválon körülbelül százmillió forintot nem költöttünk el a művészek gázsijára.”

 

Fotó: Lantai József

Lásd még: Zene iránti alázat, lélektalálkozások és csillogó szempárok a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválon