Késő este mentem hazafelé és már iduláskor éreztem, hogy baj lesz, mert mindkét hátramenet lámpám égett és ezt a közegek sejtésem szerint nem szokták jónéven venni. És lőn. A hűvösvölgyi elágazásnál valóban megálított a rendőr, kezében elemlámpával nagy köröket rajzolva a levegőbe. Kiálltam a padkára és vártam az irgum-burgomot. Helyette a rendőr bekukucskált az ablakon és csak ennyit mondott:
EMBER, MAGA ÚGY MEGY, MINTHA JÖNNE!!! Először nem értettem, hogy miről beszél, de aztán leesett a tantusz… és kisvártatva mégegy. MEGVILÁGOSODTAM. A megjegyzés az életemre, sőt, legtöbbünk életére igaz. Úgy élünk, mintha már megjöttünk volna a nagy útról, elvégeztünk volna mindent, mit a sors ránktestált és batyunk telve lenne bölcsességgel. Pedig… még el sem indultunk. Sokan még csak az utat keressük, vagy még azt se, hisezn már rég belefáradtunk abba, amiről azt hittük, hogy ez az élet. Mint a kis csiga, akit elküld az anyja a közétrbe és amikor órák múlva sem kerül elő, a mama hangosan szidja nebulóját, hogy vajon merre kószál. Ekkor a kiscsiga kibújt egy lapulevél alól és azt mondta:Mama! Ha sokat idegesítesz, el sem indulok. Hát itt tartunk, mint az az ember, aki reggeli ébresztőt kért és amikor reggel felvette a csörömpölő telefont, egy hang megkérdi – Uram,Ön kért 7 órára ébresztőt? -Igen – válaszolja – Akkor húzzon bele, mert már 10 óra. Bizony, sietni kéne, nehogy lekéssük a saját életünket. – Egy kis biztatás kéne? – HAJRÁ!!!!
De hiába, mert szunyókálunk , átalusszuk az életünket, pedig észre kéne venni, hogy az élet olyan, mint egy hatalmas mozaik kép, melynek kövei események, szituációk, gondolatok és tettek, érzések, örömök és fájdalmak. Ezekből az apró részekből próbáljuk összerakni életünk képét több-kevesebb sikerrel. Az egymás mellé kerülő kövek sokszor nem passzolnak össze, máskor nem találjuk a keresett darabkát. A felhasznált színkavalkád pedig változó érzelmi, hangulati állapotunk tükörképe. És amikor elkészül a mű, véget ér az életünk. Hosszú útra indulunk, tarisznyánkban azokkal a harmónikus és diszharmónikus elemekkel, melyeket szépérzékünk vagy rossz ízlésünk beleálmodott a képbe. Azért, hogy képünk, életünk értéket képviseljen, keményen meg kell dolgozmi De a terv egyszerű: ha van egy kis időd, ülj le és gondold ki, hogy kivé akarsz válni és aztán tegyél meg mindent annak érdekében, hogy azzá légy.
Sajnos legtöbbünk nem képes kezébe venni élete és leendő sorsának alakítását. Sodródunk az árral, anélkül, hogy tisztában lennénk tetteink következményeivel, anélkül, hogy meghallanánk a vezérlő hangot, melyet Müller Péter Kaptánynak nevez, akit bezártunk a raktérbe és így elvesztettük az irányt és a célt, melyet hajónk kapitánya próbál súgni nekünk. Mozaikképünk darabjait innen-onnan szedegetjük össze mások és a világ sugallatára, anélkül, hogy tudnánk mit is fog ábrázolni képünk. Így aztán sokszor zátonyra futunk és a Lelkünkben parázsló kicsiny Isteni szikrát gondosan addig locsoljuk, míg ki nem huny.
“A sasfiók, akit egy kotlós költött ki, egész életében azt hitte, hogy ő csirke. Kapirgált, rovart keresgélt. Kárált és kotkodácsolt. Csapkodott a szárnyaival és repült egy-két métert. A Sas lassan megöregedett. Egy nap a magasban látott egy nagyszerû madarat, mely méltóságteljesen vitorlázott az erős szelek között. Az öreg Sas ámulva kérdezte: Ki az ott? Az a Sas, a madarak királya – válaszolta a szomszédja. Az ég tartozéka, mi pedig a földhöz tartozunk. – mi csirkék vagyunk. És a Sas csirkeként halt meg, mert csirkének hitte magát.”
(Antony de Mello)
Gyulai Gaál Krisztián
dolgokazeletben@gmail.com